Frenák Pál: "Egyre elviselhetetlenebb leszek, hogy az önhitelességemet tudjam képviselni..."

Librarius @ Nagy Enikő 2020.03.03.

CAGE: illúziószerűen átlátható, zárt tér, önmagában foglalja világunk kaotikus rendszerét, és a művészeknek szabad kreatív lehetőséget ad milliónyi megközelítéshez. Ezzel a mottóval rukkolt elő egy újabb premierrel Frenák Pál a Radikal Dance tagjaival. Esterházy Fanni, Eoin MacDonncha, Maurer Milán és Anibal dos Santos mutatják meg, hogy mit tudnak kezdeni a ketreccel. A decemberben bemutatott darabot március 5-én és 6-án újra láthatja a közönség a Trafóban. Az új produkció és a harmincéves Compagnie Pal Frenak apropóján Frenák Pállal beszélgettünk.

Francis Bacon szellemiségében dolgozol. Mi volt a Cage kiindulópontja?

Igen, Bacon nyomán úgy dolgozom, hogy van egy kiindulópont az elején, és menet közben rátalálok olyan dolgokra, amik átvehetik a szerepét annak, ami a kiindulópont volt. Itt a cage (ketrec) maga a tematika és a szcenográfia is. A Radikal Dance fiatal társulással készítettem ezt a darabot, akik próbálgatják a koreográfiai kreatív képességüket, de nem feltétlenül a korunk előadó-művészeti szféráját meghatározó újgenerációs kommercializált hajszában, amiben gyorsan kell termelni valami újat és újat. Az egyes, infrastruktúrával és anyagi forrásokkal rendelkező fejvadászok által diktált piac működését destruktívnak érzem. A fiataloknak jellemzően nincs lehetősége az igazán elmélyült, belülről, őszinte alkotói meggyőződésből születő alkotások létrehozására. Ebből a gyors rotációból érzetem szerint nem tud valóságos művészet születni. Fontos lenne, hogy az alkotók nagyobb kreatív felületet és több időt kapjanak az elmélyülésre. És akkor még mindig nem biztos, hogy zseni születik. A művészeket nem futószalagon gyártják (Gilles Deleuze). A valóságos művészet egy folyamatos, hosszú út. Ezzel a gondolatvilággal álltam e mögé a négy fiatal mögé, és igyekeztem megteremteni számukra a kényszer nélküli, őszinte alkotás lehetőségét.

Kiket takar a Radikal Dance?

A Radikal Dance egy társulás, egy gondolkodási forma. Esterházy Fanni, Eoin MacDonncha, Maurer Milán, Anibal dos Santos azok, akik az új darabban is szerepelnek, de benne vannak mások is, például Halász Gábor és még sokan, akik a közösen megtalált organikus mozgásnyelvet folytatnák. Évek óta formálódik ez a lehetőség. Az átfedés társulatommal annyi, hogy itt mint mentor és konceptőr állok mögéjük. A Cage-ben például adok nekik egy stabil alapot: én terveztem a szcenográfiát, és Horváth Nóra filozófus, egyetemi docenssel konzultálva írtunk egy tematikát, megvizsgálva, hogyan hatnak egymásra a különböző részalkotóelemek, de ezen felül az alkotói munka a fiataloké.

Mitől más ez, mint ahogy eddig dolgoztál?

A kérdés számomra önmagában egy csapda. Egyszerűen egy adott kereten belül rákényszerítettem őket az önállóságra: a gyakorlatban minden egyes koreográfiai részlet az ő önálló alkotásuk. A kreáció során mind a négyen megalkották a saját koreográfiájukat, és egymás alkotói munkájában is részt vettek. Mindezt egy visszavonult pozícióból figyeltem, de önmagában a hiteles, elmélyült mesteri figyelem már aktív kreatív inspiráció (Deleuze). Milán például egy nagyon erős klasszikus alapra egy nagyon erős organikus elasztikus mozgásvilágot épített fel – egy pók bőrébe bújva hozta személyiségét, személyes elgondolásait, és ehhez egy eltorzított formarendszerbe kényszerítette magát. Az pedig, hogy önmagából építkezik, az csak értékelendő – belőlem csodálatot vált ki.

A saját formanyelvükön belül hagyod őket kibontakozni?

Igen. A Radikal tagjaiban közös, hogy mind olyan táncosok, akik nem direkt klasszikus formákban gondolkodnak, de nem is a divatszerű erőltetett konceptuális kortárs táncban, hanem a test elaszticitásából és technikai képességéből születő újszerű organikus nyelvezetben. Keresik útjukat egy általuk megvalósítható új, egyéni organikus rendszer megteremésére, ami az ember valóságos lényét kutatja, és igyekszik láttatni, és ez nem puszta provokáció a provokációért. A Radikal-t meghatározó tény nem az, hogy a betonban szétverik az agyukat, vagy pucéran fetrengenek: nem a szó szoros értelmében radkálisak, inkább abban, ahogyan nem tagadják meg a fizikai képességeiket, vagy a bizonyos organikus rendszerekből (pl. Michaux, Bacon) történő inspirációt. Az fantasztikus, hogy ahogy Pina Bausch, úgy én is inspiratív erőket sugárzok.

Erős szimbólum a ketrec, sok mindenre lehet asszociálni.

Számomra nem annyira a szimbólumok voltak fontosak, hiszen ezek túl egyértelműek. A ketrecnek inkább a redukált térrendszere izgatott, miközben van egy tagadhatatlan átláthatósága. A ketrecben a táncosok elbújhatnak, kifordulhatnak belőle, kapaszkodhatnak bele, mint a majom, de végig láthatóak. Tehát itt a közönség részéről felerősödik a vajörizmus totális kiszolgáltatottságának érzete. Ez a négy alkotó a ketrecben megmutatja, hogy ebben a zárt térben mire képesek. És amit a szememre hányhatnak, igaz: én zártam be őket a ketrecbe.

Mi az, ami a legjobban zavar a jelenlegi kortárs tánc életben?

A fiatal generációt nem kilószámra termelni kell, hanem hagyni, hogy önmagából kitermelődjön. A kortárs táncban jelenleg működő produkciós struktúrák, infrastruktúrák és támogatói rendszerek azonban sokszor a fejvadászoknak és a produktőri érdekeknek kedveznek, akik központjában nem a művész, nem az alkotás, hanem a gyors forgalmazhatóság áll (rotacio rapid – Gilles Deleuze). Azaz a feltaláló a fontos, ő van pozícióban, nem a feltalálandó. Pedig nem tudhatjuk, de főleg: nem dönthetjük el, hogy ki lesz a jövő művésze. Így nagyon zavarnak azok a kulturparaziták, akik bizonyos érdekek mentén határozzák meg, hogy kik mire jogosultak. Csak Deleuze-t tudnám idézni:

„mintha valaki megmondhatná, ki lesz a jövő Beckett-je”.

Továbbá, nem azt látom, hogy a kortárs művészet nyitna, hanem inkább klikkekben összezár. Nincs egy organikus, átfogó fejlődés.

Minden autentikus művésznek szükségszerű, hogy kijárja a saját útját. Nekem is évek hosszú sora kellett, és a folyamatnak a mai napig nincs vége. Csodálatos lenne, ha mindenki egy megélt valóságon keresztül, egy belső meggyőződésből, szükségszerűségből érkezne meg a művészetéhez (és nem a szekér húzná a teheneket). Talán aktuálisan hiányzik sokszor egyfajta alázat. Tévedés, hogy annyit ér az ember, amennyit elhitet magáról. A fiatal pályakezdők talán pénzt kapnak, de elegendő időt nem. A probléma, hogy a jelenlegi kultúrgondolkodás inkább üzletcentrikus, nem pedig művészcentrikus.

Okozott meglepetést a négy fiatal alkotói munkájában a próbafolyamtok alatt?

Igen, rengeteget tanultam és kaptam tőlük, egyedi elképzeléseikből, és ami nagyon megérintett, hogy megtapasztaltam, hogy van bennük egyfajta nosztalgia, van kötődésük az általuk nem megélt korszakok emlékképeihez – ahogy Esterházy Fanni idézi Janis Joplint például. Nem fantasztikus, ahogy megélik a számukra nem megélt világot, amit egy új formanyelvvel, új adottsággal, új technikai tudással hoznak felszínre? Erre mondja Gilles Deleuze, hogy „anyaggal való találkozás”.

Mennyire hagytad magukra őket?

Jó érzés, hogy nem mellet veregető alkotók mögé állok, hanem valóságos rizikó faktor van. A szelektív válogatás egy probléma. Ezek a fiatalok, ez az új generációs szféra viszont akkor is létezik, ha valaki ezt nem akarja észrevenni. Mögöttük állok, mert hiszek bennük, és nem hajtom őket, hanem hagyom dolgozni őket.

Negyven éve vagy a pályán, harminc éve van társulatod és húsz éve élsz és alkotsz többnyire Magyarországon. Hogy érzed magad ennél a mérföldkőnél?

Nem foglalkozom az idővel, ugyanúgy érzem és érzékelem magam, mint a kezdeteknél, hiszen minden nap újrakezdem, miközben ugyanaz az erő munkál bennem. Meglepő talán, de a fundamentális értékeim az idő múlásával változatlanok: hű maradtam magamhoz.

A jelenben élsz?

Nem élhetek máshol. A jelenben tapasztalható általános skizofrénia egy probléma. Például úgy tapasztalom, a legtöbb embernek a legnagyobb gondja önmagával van, és többségük csak protestál. A test kapcsolata a szellemiséggel, lelkiséggel egy nagyon mély és összetett kérdés. Mint alkotó, mióta az eszemet tudom, ezekre, és az emberi kapcsolatokra, viselkedési formákra kerestem valamiféle megértést a mozgásművészeten keresztül. A Cage is erőteljesen reflektál ezekre a problémákra: a túlélésről, az emberi józan megvilágosodásról próbál gondolatokat, érzéseket kommunikálni. Ezért problémás, ha olyan emberek magyaráznak, akiknek nincsenek valós kapcsolatban önmagukkal. Megdöbbentő, ahogy sokan elcsúsznak a tartalmi lényeg mellett.

Volt-e valami olyan különleges élményed az életedben, ami racionálisan nem magyarázható?

Több olyan alkalom volt az életemben, ahol nagyon erős experimentáción, érzeteken mentem keresztül. Van valami kapcsolatrendszer, amiről csak akkor kapunk közelibb információt, ha a lehető legőszintébben látunk rá önmagunkra és láttatjuk önmagunkat. Ez egy kiváltság, aminek ára van.

Hiszel az intuícióban?

Csakis abban hiszek. A megérzéseimben, a szaglásomban. Az egy probléma, ha látok valamit – például színházban is –, amiben nem hisznek, de nekem el kellene hinni. El akarják hinni, hogy majd én elhiszem azt, amiben ők nem hisznek.

Legnagyobb kihívás?

Talpon maradni a kulturális dzsungelben. Tartani magam tovább, két lábon állni, józannak maradni ebben az auto-destruktív vadászatban. Minél jobban megy az idő, annál jobban látom, hogy ha hű vagyok önmagamhoz, egyre jobban zavarom a külső világot, mindenkit, még magamat is. Egyre elviselhetetlenebb leszek, hogy az önhitelességemet újabb és újabb erővel tudjam képviselni.

Forrás: https://librarius.hu/2020/03/03/frenak-pal-egyre-elviselhetetlenebb-leszek-hogy-az-onhitelessegemet-ujabb-es-ujabb-erovel-tudjam-kepviselni/