top of page

Már a táncban is lejárt a szájbarágás ideje

Szabó G. László @ Új Szó

2000.09.19

 

Mínuszból indult. Süketnéma szülők gyermekeként született 1957-ben. Sanyarú idők, nehéz családi körülmények, rengeteg kín, leplezett fájdalom. Nyolc év egy intézetben. Éjszakai szökések, magány, elvágyódás.

Aztán vissza a Semmelweis utca 4-be, a kihűlt fészekbe. Közel az Astoria Szálló, beáll pincérnek. Tizenhét évesen már Jeszenszky Endrénél táncol. Közvedenül a lakásuk alatt. Egyetlen emelet, egyetlen lépcsősor, amely a mínuszból a pluszba vezet. Már az első órán kiderül róla: úgy mozog, mint aki már tanult balettet. Valóban tanult. De csak a szemével. Ellesett néhány mozdulatot. De annak, aki a siketnéma-jelrendszert használja, gyorsabb és erősebb a megfigyelőképessége. Három év után már ő maga is tanít. Előbb a mestere mellett, később az Artistaképzőben. 1985-ben már Párizsban táncol. Négy évvel később Janine Charrat, a francia balett egyik legjelesebb egyéniségének a támogatását élvezi. 1990-ben már saját együttese van. Táncol és koreografál. A világot járja. 1999 februárjától Budapesten dolgozik. Francia-magyar „válogatottjával” új stílus, új jelek közvetítője. Gördeszkák, Vadócok, Savanyú és zöld, Trick & Tracks. Frenák Pál tánca érthető, világos testbeszéd egy romlott nyelvű (és romlott lelkű) világban. Itt a mozdulat legyűri a szavakat. Itt az izmok játéka a nyerő. Itt egyetlen hang nélkül is „él a vonal” előadó és befogadó között.

 

Fél lábbal Párizsban, féllel Budapesten? Ezt akarta, erre vágyott? Még akkor is, ha tudja, aki hazajön, az gyanús egy kicsit?

Eljut hozzám, miket mondanak. Azt híresztelik, hogy kint már nem kapok támogatást. Ami nem igaz. Francia táncosaimmal, Christine Merlivel és Pascal Giordanóval, valamint a kinti munkatársaimmal együtt továbbra is a francia kulturális vezetés pénzel. Azért vagyok most már több hónapja Budapesten, mert azt akarom, hogy ez a két kultúra, a magyar és a francia hasson egymásra. Nem volt könnyű létrehozni ezt a vegyes nemzetiségű együttest. Mondhatnám azt is, kemény harc eredménye. Meg kellett küzdeni ugyanis az általános felfogással. Sokan abszolút fogalomzavarban élnek. Nem tudják, mi is a kortárs tánc. A fantázia és a vizualitás terén nincsenek felhúzva a zsilipek. A másik baj az, hogy nagyon sok alkotó megalkuszik. Elfogadva az állami támogatást hagyja magát rákényszeríteni arra, hogy rendszeres időközönként darabot készítsen. Márpedig egy művésznek ne szabják meg, hogy mennyit dolgozzon. Én évente egy darabot hozok létre, és azt sem megrendelésre. Mérhetetlenül zavar, hogy a kultúra is üzletté vált. Naivan azt hittem, ha hű maradok magamhoz, annak meg is lesz az eredménye. Nem igaz, hogy a koreográfus a közönségnek készít darabot. Először magának. Aztán rajta keresztül eljut a mű a nézőkhöz. Persze csak akkor, ha abban nincs semmi kikalkulálva vagy manipulálva. Hogy is hangzott a kérdés?

 

Inkább csak megjegyzés: aki egy idő után hazajön, az mindig gyanús egy kicsit.

Igazából el sem mentem. Az énem, a lényem itthon maradt. Én nagyobb magyar vagyok sok itthoninál. Engem nem fűtenek nacionalista szenvedélyek, mégis nagyon erősen érzem a magyarság kultúráját, tradícióit, a pórusaimban, a véremben is magyar vagyok, és éppen ennek köszönhetem, hogy sikerült valamit elérnem Franciaországban is. Süketnéma szülők gyerekeként, vagy később, az intézetben nem éltem olyan kulturális közegben, mint sokan mások, én nem építhettem irodalmi alapokra, a lényembe mégis beleivódott valami sajátosan magyar. Ezzel együtt bárhol járok is a világban, odajönnek hozzám a nézők, hogy elmondják, ez a darab róluk szól. A Trick & Tracks, amellyel nemrég Pozsonyban is vendégszerepeltünk, a lehetőségek nyitott kapuja. Dolgok, érzések, tárgyak egymásra hatása. A kor lenyomatának feldolgozása. Dali elnyúlt formáit viszem a táncba. Egy torzított mozgásanyagot. De ugyanúgy inspirálnak Miró rajzai is. Gergely Attilának és Juhász Katának azért festem be minden előadásra a fél testét, hogy láthatóvá tegyem, hogyan kommunikálnak. A kapcsolatteremtésnek ugyanis millió lehetősége van.

 


Japánban is hatásokat gyűjtött?

Bárhol vagyok is a világon, mindenütt beleolvadok az ottani létbe. Japánban többször jártam már. Legutóbb hat hónapot töltöttem kint. Sokan panaszkodnak, hogy a japánok mennyire nem kommunikatívak. Ez nem igaz. Csak éppen nem csacsognak. Le kell ülni közéjük, és ki kell várni, hogy a pórusokon keresztül az üzenetek eljussanak hozzánk. A japánok nem rohannak a karjainkba, de nagyon mélyen belénk néznek. Az érzelmeik egy életre szólnak. Akkor is keveset mondanak, ha kötődnek valakihez, az viszont biztos, hogy a kétszeresét valósítják meg annak, amit ígérnek. Engem mindig érdekelt ez az ország. Az első utamat a franciáktól kaptam. Koreográfusként megnyertem egy pályázatot. Azóta többször is jártam Japánban.

 

A legnagyobb vonzerő, gondolom, a butoh volt.

Egészen pontosan ennek az organikus mozgásanyagnak a hatása. A butoh tánc ugyanis arra épül, hogy teljesen neutralizálja a nemeket, férfi, nő egyre megy, szinte megnyúlik a test. Próbáltam természetesen olyan emberekkel is szorosabb kapcsolatba kerülni, akik nem tánccal foglalkoznak. így ismerkedtem meg például a masszírozás egyik formájával, a shiatzuval, amely különböző reflexiókat hoz ki az emberből. Inspirálja a gondolkodásban, serkenti a meditációban. A masszírozás is egyfajta kommunikáció, a shiatzu pedig nagyon mélyreható módszer. A tapintásból sok mindent megért az ember. Úgy laktam köztük, mintha odaszület- tem volna, tehát nem úgy, mint egy loholó turista, vagy mint aki kimegy tanulni. Fel tudtam szívni mindazt, amit akartam' A mozgásanyagomon már érezhető is, hogy organikusabb. Azt akartam elérni,hogy a külső megjelenítési forma fedje a tartalmat. Hogy semmiféle parazita mozgásanyag ne kísérjen a táncban. Hogy minden érzés a helyén legyen. Hogy minden tekintet külön súlyt kapjon. A most kialakult gárdának minden tagja önmaga tud lenni.

 

Milyen szűrőn kell átjutnia annak, aki bekerül az együttesbe?

Egyetlen szűrő van. A közös nyelv. Olyan táncosokkal szeretek dolgozni, akiknek nem kell megmagyarázni minden egyes akciónál, hogy mit akarok, mert ráéreznek a dolgok lényegére. Persze hogy adok támpontokat, de sokszor én sem tudom, hogy mit akarok. Erről szól az egész életem. Azért küzdők, mert világosabban akarok látni. Elvek, irányvonalak, motivációk visznek előbbre. Igazából azt szeretném elérni, hogy az emberek képesek legyenek megérinteni egymást. Hogy súrlódás és gyötrelem nélkül minél nagyobb felületen érezzék a másikat. Hogy ne legyen ez az egoista hajtás. Túl nagy fontosságot tulajdonítunk a materialista dolgoknak. Harácsolunk és felhalmozunk. Elfelejtjük, hogy a semmiből jöttünk és a semmibe megyünk. Én próbálom felkészíteni magam arra, hogy ha eljön az ideje, itt tudjak hagyni mindent. Hogy pozitívan menjek el.

 

Buddhista szerzetesek kolostorában is járt.

Kiotó a buddhista templomok városa. A japánok is odajárnak. Tele a hegyoldal kolostorral. Én ott laktam a közelben, s mivel az ottaniak megérezték az őszinte érdeklődésemet, beengedtek. Hagyták, hogy diszkréten betekintsek az életükbe. A Tricks & Tracksba sok mindent belevittem a kint szerzett tapasztalatokból. Az a figura, akit én táncolok a darabban, a lét és a nemlét határán mozog. Az élet lényegét, értelmét próbálja meghatározni. Reális-irreális figura, nem tudni, hogy most születik meg, vagy már meghalt. Ő az idő. A rendszer. A folyamat. Az egység. Élet és halál. Fehér keretben jelenik meg egy fehérre festett lény. Áttetszőség van benne. Az érdekel, mit lát meg az ember a semmiben, miből építkezik, elhatárolva a materialista dolgoktól. Mit tud a semmiből vagy önmagából teremteni. Aki nem képes elfogadni magát, vagy nincs tisztában a saját érzelmeivel, gondolataival, az nagyon felháborodik a darab láttán.

 

Sokkolni akar? Provokálni?

Sem ezt, sem azt. Én csak közlök. Egyszerűen elmondom, ami kikívánkozik belőlem. Nyelvezetet találok hozzá. Formát, hogy meg tudjam jeleníteni. Nem örülök, amikor a „hozzáértők” azt írják, hogy provokálok. Félremagyarázzák a munkámat. A közönség kap valamit, felébred, ők meg vissza akarják altatni.

 

Mindennek ellenére úgy tűnik, lehorgonyzott Budapesten.

Nem szabad lehorgonyozni sehol. Két éve itthon dolgozom, de nem fogom megszakítani a kapcsolatomat sem a franciákkal, sem Japánnal. Szeretnék kiépíteni egy nemzetközi együttest, amely a világon bárhol működni tud. Budapesten még nincs épületünk, a Trafó csak atyáskodik felettünk. Ideális az lenne, ha önálló színházat kapnánk. Akkor hatékonyan dolgozhatnánk. A felnövő generáció nagyon igényli ezt. A zsidók, a cigányok, a vakok, a süketnémák, a melegek problémája együtt érdekel. Olyan darabot nem akarok létrehozni, amely például csak a süketnémák szociális helyzetét analizálná. Magyarországon sajnos még mindig a konkrét történetet várják a kortárs táncművészettől. Pedig a szájbarágás ideje lejárt. Ezen túl kell lépni. A „Jancsi elment, és találkozott Juliskával” már a múlté. Novák tata szerint azért nincs kortárs magyar táncművészet, mert nincs konkrét történet. Én ezzel nem értek egyet. Giacomettinél vagy Picassónál hol a történet? De van filozófiájuk, koncepciójuk.

 

Budapesten héttagú együttese van, Japánban húsz táncossal állított be darabot.

Osakában, Nagoyában, Kiotóban, Tokióban, Yokohamában, Sapporóban tánckurzusokat is adtam. Japánt úgy ismerem már, akár a tenyeremet. Elfogadták a művészetemet, anélkül, hogy bármit is megmagyaráztam volna. A franciák is úgy emlegetnek, hogy a japánok számára én vagyok a táncguru. A táncosaim is kint vannak velem, őket is beavattam a kinti munkába. Nem sajátítottam ki mindent. Fontosnak tartom, hogy ők is megtalálják az útjukat. Csak így tudnak szabadok maradni. Én csak a keretet adom meg a tánchoz, egyfajta gondolkodást, mozgásanyagot, és azt is csak azért, hogy a táncos eljusson önmagához. Nem vagyok tökéletes. Az összkép, az összhatás még mindig nem olyan, mint amilyennek elképzelem. Nem is fogom magam isteníteni soha. Az a koreográfus, aki ezt nem tudja elkerülni, önmaga csapdájába esik. Utána már csak a múltjába kapaszkodik. Meg- savanyodik. Kazuo Ohno, a kilencvenhat éves buthotáncos még mindig táncol. Őt már rég nem a siker motiválja. A butho számára életforma. Hányingert kapok azoktól a koreográfusoktól, akiknek nincs egy őszinte tekintetük. Vannak itthon is nagyon tehetséges emberek. Például Bozsik Yvette. Az ő kreativitását nagyon szeretem. Vele még beszélgetni is lehet. A politikai rendszer ma nagyon sok koreográfust arra kényszerít, hogy egymást öldössék. Mindenki azt utálja, aki pénzt kapott. Közben a tehetség, a mondanivaló akkor is láthatóvá válik, ha nincs pénz.

 

Három éve mozgássérültekkel is foglalkozik. Járja a franciaországi kórházakat.

Az orvosok medikálisan próbálnak a hátrányos helyzetű gyerekekkel eredményt elérni, mi pedig az emberbe nyúlunk bele. Dolgozunk a testükkel, az érzelmeikkel. Nekünk eszünkbe sem jut, hogy nem tudnak valamit megcsinálni, s ettől egyre jobban mozognak. Nemrég egy autóbalesetet szenvedett négyéves kislánynál sikerült elérnünk, hogy mozgásba hozza a testét. Nekem ez óriási öröm. Hatalmas kiváltság az élettől, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. A munkám jelenti a legnagyobb luxust számomra. Nem is tudom, mi az, hogy dolgozni. Én sosem vagyok igazán fáradt. Nincs villám, nincs Mercedesem, nincs vagyonom, mégis boldog vagyok. Néha már szégyellem is magam.

 

 

Comentários


bottom of page