Párizsba vitte a Kossuth-díjat

Szabó G. László

Új Szó @ 2022. január 23.

Soha nem tartozott semmilyen ághoz, kurzushoz, áramlathoz. Kezdettől fogva a maga útját járja, a saját stílusát viszi. Táncos pályájának negyvenedik, koreográfusi tevékenységének harmincadik évében Frenák Pál Kossuth-díjat kapott

Frenák Pál: „Előbb megértettek itthon, mint Franciaországban. Ha visszatérsz a forráshoz, ott iszol egy nagyot...” - Szkárossy Zsuzsa felvétele

Kilencévesen, hátrányos helyzetű, állami nevelőintézetben cseperedő gyerekként járt először a Parlamentben, és mint mondja: már akkor csodálattal nézte a kupola belső szerkezetét. Akkor mikuláscsomagot kapott, tavaly sokrétű alkotómunkájáért a legrangosabb művészi-társadalmi elismerésben részesült.

Nehéz, megpróbáltatásokkal teli úton vezeti a sorsa. Nyomasztó családi körülmények közül, édesapja korai, tragikus halála, hallássérült édesanyja sanyarú helyzete miatt a család legkisebb, nyolcadik gyerekeként a hatvanas évek közepén került hét évre nevelőintézetbe. Megvan az a nap, amikor az első impulzusokat kapta a művészi pályájához?

Ez az út már akkor elkezdődött, amikor tizennégy évesen az Astoria Szálló piccolo garconja lettem. Akkor forgatott ott Jancsó Miklós, és a film egyik főszereplőjére, Balázsovits Lajosra is élesen emlékszem. A legtöbbször én szolgáltam fel nekik. Ráadásul abban a korban, amikor már vonzott a film, Fellini és Pasolini világa. Aztán jött a tánc, de a művészetek iránt már korábban, a nevelőintézetben is vonzalmat éreztem. Örökké fantáziáltam, egy jobb világot kerestem, amelyben szabad lehettem. Tizenkilenc évesen kerültem Jeszenszky Endre mester balett-termébe, amely történetesen abban a házban volt, ahol laktunk, átellenben az Astoriával. Aztán jött a Rock Színház, a Honvéd Művészegyüttes, majd kijutottam Párizsba, álmaim városába. Ott már nem csak táncoltam, koreografáltam is. A Gördeszkákkal akkora sikert arattam a Theatre de Chatillonban, hogy a vezető francia lapok, a Le Figaro, a Le Monde és a Libération méltatták. Lett is egy francia társulatom, aztán egy vegyes, különböző nemzetiségű táncosokkal, majd egy magyar, amelybe mindig bekerül valaki külföldről. A Kossuth-díjat egyébként a legjobbkor kaptam. Pont időben. Úgy érti, megfelelő időben?

Mostanra értek össze a dolgok. Amíg több időt töltöttem külföldön, mint itthon, nem volt teljes mértékben átlátható a munkásságom. Sokat dolgoztam Japánban is. Aztán hazajöttem Párizsból, és azt hallottam: „A Frenák? Ő nem elég magyar, ő nem elég ilyen, nem elég olyan…” Ez a Tricks&Tracks idején volt, amelyben olyan tér- és organikus mozgásformákkal, a levegőben való függesztési elképzelésekkel prezentáltam magam, amit akkoriban még Európa sem ismert. Karizmatikus, egyéni stílussal, látásmóddal. Eredeti, autentikus kézjegy, lenyomat, amiről beszélek. Harminc-negyven évvel ezelőtt, amikor kreatív erővel elkezdtük a kortárs táncművészetet, új mozgásnyelvezetet akartunk kifejleszteni, amelyben a siketek és nagyothallók jelrendszere és a sérülteknek szóló rehabilitációs program is sokat számított. A lehetetlenben kellett megtalálnom a lehetségest, akár a vakokkal való foglalkozásban. Megláttam, hogy a minimális kifejezési formákban maximális feszültség van, ami a japán kultúrára is jellemző. De még a japán kertészek is úgy húznak vonalat a gereblyével, hogy abban ott a művészet. Kreatív erő pedig hatvan felett is létezik. Nagyon fontosnak tartom a nemzedékek közti átjárhatóságot, a generációk egymáshoz való viszonyát is. Ennek az egyensúlya ugyanis felborult az elmúlt évtizedek során. Mire döbbent még rá a Kossuth-díj átvétele után?

Hogy egy ekkora elismerés még nagyobb felelősségtudattal jár. Tényleg úgy érzem, hogy valamit tennem kell azért, hogy a mozgáskultúra és a magyar kortárs táncművészet fejlődésében egyensúly legyen. Mélyen belém ivódtak Darvas Iván szavai, amikor arról beszélt, hogy a Kossuth-díjjal egy egész életművet értékelnek. Én is úgy gondolom, az egy egész pálya elismerése, koronája. Van, aki ezt a díjat túl korán kapja meg. Annak ez valamilyen formában még börtön is lehet. Én békében vagyok magammal, a Kossuth-díjjal pedig harmóniában. Mi ketten egymásra találtunk. Előbb azt mondta: a díj azt is jelzi, hogy megérkezett. De hiszen fél lábbal mindig Magyarországon volt, sosem szakadt el az otthoni gyökereitől.

Valóban nem mentem el soha teljesen. A forrástól egyszerűen képtelenség elszakadni. Nem is akartam. A távollétem oka az volt, hogy akkoriban, amikor elmentem, 1983-ban, öt-hat évig nem lehetett hazajönni. De abban a pillanatban, amikor lehetőségem nyílt rá, azonnal jöttem. És állandóan jöttem-mentem. A kinti együttesemnek pedig mindig volt magyar tagja. Hol érte a hír, hogy Kossuth-díjjal jutalmazzák? Párizsban, a családja körében, vagy éppen Budapesten tartózkodott?

Pesten voltam, amikor értesítettek. Őszinte leszek: kicsordultak a könnyeim. Nem érzelgősség ez. Átfutott rajtam a negyven év, amikor először léptünk fel a Trafóban, a Petőfi Csarnokban, hogyan utaztuk át Romániát kezünkben cipelve a díszletelemeket, milyen jól éreztük magunkat Pozsonyban, az Aréna színpadán, hogyan jutottunk el a világ végére, Jekatyerinburgba, ahol mi voltunk az első kortárs együttes. A mi hatásunkra aztán ott is elindult a fejlődés útján a kortárs tánc. Nagyon kemény évtizedek ezek, hiszen semmiféle struktúra vagy intézmény nem áll mögöttünk. Egész életemben az volt a célom, hogy létrehozhassak egy koreográfiai mozgáscentrumot. Annyira szeretném! Talán egyszer megvalósulhat ez az álom, hogy a társulatunk állandó befogadó térrendszerben működhet, ahol autista gyerekektől kezdve siketekkel és nagyothallókkal, de még mozgássérültekkel is dolgozhatnánk. Fontosak az ilyen speciális mozgásstúdiók. Iszonyatosan nagy kreatív, inspirációs erejük lehet a továbbiakban. Fel lehet függeszteni valakit, aki nem tud lábra állni. A vak egy rúd mentén képes megvalósítani önmagát. Segít, hogy egy mozgásművész irányvonalat ad neki. Van is most egy ilyen projekt a fejemben. Egy neurobiológussal tárgyalok, akivel mozgássérültekkel dolgoznánk. A világon egyedülálló elképzelésünk van. Robotszerkezettel megmozdítani mozgássérülteket. Olyan keretet adunk majd az előadásnak, hogy a közönség csak a végén szembesül azzal, hogy ki a valós mozgássérült és ki ép fizikailag. Belép a táncba a robotbiológia. A technika beépítésével képesek leszünk valós, humánus érzelmeket előhívni.

Március 15-e helyett, a pandémia miatt, augusztus 20-án vette át a díjat.

Bombasztikus élmény volt. De a feleségemet és a lányomat már akkor felhívtam Párizsban, amikor közölték velem, hogy díjat kapok. A nővéremet is értesítettem. Négyen vagyunk még testvérek. Győrben él az egyik nővérem, Pesten a másik kettő. De a többi testvérem gyerekeinek is szóltam. Nagy élmény volt mindenkinek. Sokan örültek velem, hiszen a nulláról jutottam el a Kossuth-díjig. Kilenc-tíz évesen egy feldíszített karácsonyfa előtt álltam a Parlamentben. Emlékszem, mit éreztem. Hogy erről a pontról kell majd továbblépnem, nem maradhatok bezárva az intézetben. Minden lenyűgözött. Az épület, a lépcsősor, a freskók. Az erőt, a szépséget éreztem a kupola alatt. És most is úgy pozicionáltam magam, mint akkor. Azt mondtam: Uram, itt vagyok, megszólítottak és elindultam. Közben az járt a fejemben, hogy egész életemben az hajtott, hogy idáig kell eljutnom valahogy. És egyszer csak ott álltam. Sikerült megmutatnom, amit olyan nagyon szerettem volna. Sok pozitív visszajelzést kaptam a művész szakmától. A táncszakmától kevesebbet. Ez nagyon érdekes. Beigazolódott a tisztánlátásom. Úgy a szakma felé, mint a kritikai szféra irányában. Voltak, akik azért nem gratuláltak, mert úgy érezték, eladtam a lelkem a Magyar Állami Operaházban, amikor A fából faragott királyfit ott alkottam meg. Csakhogy én Bartóknak adtam el a lelkem, az Opera pedig kinyitotta előttem, az organikus mozgásnyelv előtt a kapuját. Azt vártam, hogy ezt majd a szakma és a kritika is nyitottan fogadja, és értékelni fogja. Nem ez történt. Magyar specialitás?

Magyarországon ez élesebben nyilvánul meg, mint a franciáknál. Ott sem rózsaszín a helyzet, csak mivel nagyobb a terület, gyorsabban elillan az ilyesmi. Ezzel együtt elmondhatom: ha visszatérsz a forráshoz, ott iszol egy nagyot. Előbb megértettek itthon, mint Franciaországban. Egy réteg legalábbis. Évtizedek óta Párizsban él, teljes szimbiózisban a francia kultúrával. Félig-meddig talán már franciának is érzi magát.

Nem lettem francia. Világpolgár vagyok. Lélekben még mindig az a gyerek, aki ott áll Balatonszabadiban, az intézetben. Anélkül, hogy verném a mellemet, erősen bennem van a magyarságtudat. Nem tudom elmagyarázni, mi ez. Megfoghatatlan. A feleségem, aki francia, azt mondta: „Pali, te magyar vagy, nem tudsz francia lenni. Ez a titkod számomra is megközelíthetetlen.” Igen? – kérdeztem. – Akkor miért vagy velem? „Azért, hogy ezt kutassam életem végéig” – felelte. Fantasztikus, nem? Ő is kutat, én is kutatok. A lányomban is, aki alig élt Budapesten, van valami, amitől ő sem igazán francia. Az érzelmi világa nagyon eltér a franciákétól. Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című filmjében, amely a nyolcvanas évek első felében, egy olyan zárt intézetben játszódik, ahol a rendszer ellenségeit kínzások közepette próbálják elhallgattatni, az intézet vezető pszichiátereként jelenik meg.

A csillagos égből keresett meg a rendező. Nem tudom, hol látott, honnan ismert. Semmi casting, semmi próba. Azt mondta: „Pali, ez a szerep te vagy!”Én meg sokáig toltam el magamtól a lehetőséget. Féltem. Soha nem csináltam ilyet. Ráadásul annyi jó színész van az országban! Nekem nem a filmszínészet, nem a verbalitás az erősségem. Ez abszolút nem zavarta a rendező urat. De amint beültem az orvosi székbe a forgatás helyszínén, csodák csodája azonnal azonosultam a figurával. Egy elegáns gyilkos ez a pszichiáter. A hatalom eszköze. Az ő utasítására sokkolnak halálra embereket. Vele végeztetik el a piszkos munkát. Én is abban a rendszerben nőttem fel, az egyik nővérem annak az áldozata volt, hiszen öngyilkos lett. Vagy hülyére sokkolták az embert, vagy agyongyógyszerezték. Iszonyatosan jó szeme van Gábornak, hogy megtalált erre a feladatra. Érezte, hogy én kellek neki. Kicsit tovább is léptem önmagamon ezzel a szereppel. Legutóbbi darabja, a Fig_Ht a mostani nehéz időszaknak, az elmúlt másfél év áldozatainak állít emléket. Következő munkájával már a Bartók-fesztiválra készül.

A csodálatos mandarinon dolgozom. Az emberi kapcsolatokról fogok beszélni abban is, mert ez érdekel a legjobban. Különleges szcenikai rendszerben gondolkodom. A semmiből fognak előtűnni, és a semmibe fognak eltűnni a táncosok.

Még valami…

Jól érzi magát Párizsban, ott kényelmesebb az élete, nagyobb a biztonságérzete, mint Budapesten. Mégis azt mondja, legbelül megmaradt pesti srácnak. Mehet bárhová a világban, mindenütt azonnal akklimatizálódik. Sehol nem akar több vagy más lenni, mint aki valójában.

A szerző a Vasárnap munkatársa

Forrás:

https://ujszo.com/kultura/parizsba-vitte-a-kossuth-dijat