Ha a kölcsönös tiszteletlenség és csetepaté uralja el a művészet és a kritika kapcsolatát, az senkinek sem lesz inspiratív, építő közeg, és bárhogy alakuljon is a vita, a művész húzza a rövidebbet.
Sokáig gondolkodtam, hogyan szólalhatnék meg ebben a kérdésben, felvetett gondolati témában: milyennek kellene lennie a jó kritikusnak? Nánay István A kritika és „kritikája” című írásában a lényeget látva idézi Mácsai Pált és beszélgetőtársait a Színházi Kritikusok Céhe Ön/kritikusan[1] címmel meghirdetett beszélgetése kapcsán, és igen pontosan, professzionálisan fogalmaz azokról a dolgokról a színházi kritikaírás vonatkozásában, amelyek engem is foglalkoztatnak. Őszintének és tisztának éreztem mind Mácsai, mind Nánay hozzászólását, és nagyon együtt érzek mondanivalójukkal.
Helyzetemnél fogva, alkotóművészként többnyire kiszolgáltatott pozícióból írok, hisz a művész, aki nap mint nap exponálja magát, bármit is ír és mond, védtelen. Talán csak a szabad megnyilvánulásban hihetek még, naivan.
Ami negyvenéves pályafutásomat illeti, több oknál fogva a mai napig tartózkodom attól, hogy reagáljak a kritikusi megfogalmazásokra. Sokáig a tisztelet és a nyitottságom tartott vissza ettől, majd a szükségszerű távolságtartás, és mostanság tiszta és igazán a művel foglalkozó kritikák hiányában már bizalom- és hitvesztésem is közrejátszik ebben.
Sokszor kollektív skizofrénia áldozatának érezhetjük magunkat: számtalan esetben a „kritikus” a saját írásával konfrontálódik egy későbbi írásában, és ezt vagy észre sem veszi, vagy egyenesen kultiválja – az ember ezt magában megmosolyogja, és túlteszi magát rajta. Az is gyakori, hogy a „kritikus” beszélteti, kibeszélteti a művészt, szemtől szemben egyetért vele, majd ki tudja, miért, megírja az általa felállított szintézist, amelyben porig rombolja a szóban forgó alkotót – persze ezt is megtanulja az ember hidegen, distanciával kezelni.
De látom, hogy egyre több művész reagál emocionális kitöréssel – néha talán agresszíven – jogos vagy nem jogos felháborodásában az általa injuste-nek (fr. igaztalan, pontatlan, jogtalan) érzett bírálatra, így sokszor kontrollálatlanul szabadul ki belőle az ösztönös animalitás[2] (vö. Gilles Deleuze). Érthetően? Vagy alaptalanul? Ezeket a kérdéseket is feltehetnénk.
Az is megfigyelhető, hogy többek (egy-egy összetartó kritikai kör) akár a közösségi médiumok felületein, zárt vagy nyílt fórumokon, chatszobákban egyfajta felsőbbrendű hittel beszélik ki a levegőért kapkodó művészt, aki ilyenkor még azt is megbánja, hogy a világra jött.
Szerintem az ilyen „kritikus” méltatlan pozícióba hozza magát, ha írásában nem ragaszkodik az elemzett mű szakmai alapú kritikájához, és nem bízik annak tiszta lecsengésében. Ha a kölcsönös tiszteletlenség és csetepaté uralja el a művészet és a kritika kapcsolatát, az senkinek sem lesz inspiratív, építő közeg, és bárhogy alakuljon is a vita, a művész húzza a rövidebbet. Milyen perspektíva tárul így az új alkotói generáció elé: a megalkuvásoké vagy az agresszív kinyilatkoztatásoké a jövő?
Ha érdekel valakit, tőlem még a jó kritika is távol áll, mert belső szükségszerűségből, meggyőződésből dolgozom, még ha hibázom is. Ez egyfajta életforma: kiesem az ágyból, és húzom, csavarom magam, miközben gondolkodom, és próbálok felülemelkedni a kételyeimen. A kreatív erő diktál valamit – sokszor a józan ész ellenében. Csakis a mű lelkületére figyelek, így sem én nem vagyok már fontos, sem senki más nem az, a mély meggyőződés és a kétségek küzdenek bennem minden kreatív folyamatban.
Van-e olyan a „kritikus” – kérdem én –, aki elmélyül a művész kreatív munkájában, és érzékeli, majd érzékelteti előnyeivel és hibáival együtt a művet és a művészt úgy, hogy nem személyeskedik, és a kölcsönös tiszteletet is fenntartja? Igen, talán ez lenne az a „felettes én”, amit Mácsai Pál említ, „az alkotó felettes énje”, a korrumpálatlan tisztesség, az éleslátás, a „megfellebbezhetetlen tudás”, az „apollói és dionüszoszi oldal” kapcsolódását elemezni képes jó író, „aki diagnózist ad, de nem ajánl terápiát”. Egyetértek Mácsaival, ahogy Nánayval is: valóban „egyre kevesebben tesznek eleget e kritériumoknak”.[3] „Ez a fajta ítész kihalóban van” – állítják többen még a kritikusok közül is, és Nánay István összegzése szerint úgy vélik, hogy „a kinyilatkoztatás helyett a párbeszéd, a többhangú és a részvételi kritika, a kommentlánc s az ehhez hasonló bírálói megnyilatkozások jelenthetik ma és a jövőben a kritikát”. [4]
Igen, és akkor erre most mi, alkotók, mit mondhatnánk?
Korrekt kapcsolatrendszerben „a szónak mai, főleg szexuális vonatkozásban használatos értelmében a kritika nem bántalmazó”, mivel „a kritikusnak és a kritikának nincs mások felett hatalmi pozíciója, nem áll fenn olyan alá- és fölérendeltségi viszony, ami a zaklatás definíciójához elengedhetetlen lenne” – olvasom Nánay István írásában. Ezzel szemben a mai magyar gyakorlatban egyre többen látjuk úgy, hogy a láthatatlannak tűnő, de létező érdekkapcsolatok – mint ahogy egyfajta hatalmi arrogancia is – egyre gyakoribbak, és ha nem is közvetlen, de közvetett hatással vannak a művészekre, zaklatottságérzetük kialakulására. Számomra a veszélyt nem csak a Nánay és Mácsai által említett „jó kritika” hiánya és a művészek elégedetlensége jelenti. Beteges perverzió, ahogy bizonyos „kritikusok” az írásaikkal favorizálják a szerintük comme il faut művészeket, és háttérbe szorítanak másokat, majd kilépve szerepkörükből különböző kuratóriumokban ülnek, ahol döntési jogokkal felruházva ugyanazon művészek jövőjéről és egzisztenciáját befolyásoló tényezőkről döntenek – ki tudja, milyen érdekrendszerek mentén – ahelyett, hogy műveikről valamirevaló, önálló kritikát fogalmaznának meg. Bizonyos bizottságokban például kizárólag egymást jól ismerő, egymás értékrendjét osztó szakkritikusok hoznak döntéseket – ami esélyt sem ad az egészséges szakmai egyensúly kialakulására. Ez a gyakorlat már kilép a kritikaírás kereteiből; ebben az esetben a „kritikusnak” már morális felelőssége van, és igenis hatalmi pozícióba kerül az alkotó művész felett – függetlenül attól, hogy jó vagy rossz kritikát ír!
Ezzel párosul az a jelenség is, amikor „kritikusok” bizonyos színház- vagy fesztiváligazgatókkal karöltve, bizonyos (ál)intellektuális ambícióval kollektív önkielégítést generálva határozzák meg a jövő művészeivel szemben támasztott elvárásokat véget nem érő, hosszas konferenciákon, országot-világot járva, mintha bárki is megmondhatná, ki lesz a jövő Beckettje. (Akinek nem inge, persze ne vegye magára.) Igenis, mint alkotóművész elmondhatom, évtizedek óta érzem ezt a zaklatói tendenciát, amely a mai napig árnyékként kísér.
Gilles Deleuze aggódva fejezi ki azt is, hogy ennek mentén a fogyasztás uralja el a kultúrát ugyanúgy, mint a globális életünket. Ez az a kapcsolódás, amelyről Deleuze az Abécédaire-ben[5] már 1989-ben beszélt, de mostanság hazánkban is aktívan burjánzik: „les chasseurs de têtes”, azaz a fejvadászok és a „rotation rapide”, azaz a gyors forgalmazhatóság kapcsolata. Ahogy nemrég megfogalmaztam: az a probléma, hogy a jelenlegi produkciós struktúrák, infrastruktúrák és támogatói rendszerek inkább üzletcentrikusak, nem művészetcentrikusak. Hogy „a feltaláló a fontos, ő van pozícióban, nem a feltalálandó”.[6] Mielőtt felzúdulna bárki is, tanulmányozza Deleuze ezen gondolatait, amelyeket az elmúlt harmincöt évben volt szerencsém a francia nyelvvel együtt kicsit magamévá tenni, és amelyek igazában Nánay írása csak megerősített.
Nem a normális és egészséges kereteken belül mozgó művészekről, kritikusokról, intézményvezetőkről, színház- és fesztiváligazgatókról beszélünk, ugye, hanem a minden szinten egyre sokasodó kultúrparazitákról, az általános szereptévesztésről – amelynek vádját egyébként majd én is meg fogom kapni és kapom is mindazoktól, akikről Gilles Deleuze beszél: az „élősködő kullancsoktól”. Ez egy általános jelenség, amellyel szemben egy autentikus, következetes művésznek egyre nehezebb dolga van, ha hű marad önmagához! Így nagyon is szükségünk lenne arra a bizonyos „felettes énünkre”, amelyről Mácsai és Nánay beszél.
[1] A beszélgetés résztvevői: Detre Annamária, Mácsai Pál és Rádai Andrea, moderátor: Kovács Natália, 2020.01.14.
[2] A témához ajánlom a következő konferenciakötetet: Gilles Deleuze: Experimenting with Intensities Trent University, Ontario, 2004),https://issuu.com/gfbertini/docs/gilles_deleuze_-_the_intensive.
[3] Vö. Mácsai Pál az ideális kritikusról (idézi Nánay István, „A kritika és »kritikája«”): „Mácsai szerint az ideális kritikus az alkotó felettes énje, akivel nem lehet találkozni, nem ül le beszélgetni az alkotóval, éles szemű, megfellebbezhetetlen tudású, ítéletében figyelembe veszi a vizsgált mű apollói és dionüszoszi oldalát és elképesztően jól ír. Diagnózist ad, de nem ajánl terápiát. Aligha lehet meglepő, hogy magam is így gondolkodom a hivatását űző kritikusról, bár látom: egyre kevesebben tesznek eleget e kritériumoknak.”
[4] Uo. a beszélgetés másik két résztvevőjére, Rádai Andreára és Kovács Natáliára hivatkozva: „A két kritikus beszélgetőpartner is úgy vélte, ez a fajta ítész kihalóban van, miként a kritika pozíciói is vészesen csökkennek.”
[5] L’Abécédaire de Gilles Deleuze (Gilles Deleuze ábécés könyve): az 1988–89-ben felvett nyolcórás interjúsorozat, amelyben a filozófust barátja és egykori tanítványa, Claire Parnet faggatta, először 1995-ben került adásba az Arte csatornán.
[6] Nagy Enikő, „Frenák Pál: Egyre elviselhetetlenebb leszek, hogy az önhitelességemet újabb és újabb erővel tudjam képviselni”, Librarius, 2020.03.03.