Stark R. László @ Magyar Hírlap
1999.07.08
Nyolc esztendővel ezelőtt, mikor Frenák Pál „csöndszínháza” először szerepelt a Petőfi Csarnokban, éreztük, hogy valami nagyon őszinte, fontos és igaz dolog „keletkezik” a szemünk láttára, ami nem sorolható be semmilyen közmegegyezésen alapuló kategóriába. De azért igyekeztünk, hogy definiáljuk a dolgot mozgásköltészet, energiaszobrászat, ösztönbalett vagy - némi rosszindulattal - autogén tréning gyanánt, ám ez mind-mind lepergett róla. A reflektorok fényében gomolygó, villámló erőtér nem engedte megnevezni magát. Most viszont a Trafóban a Zöld és savanyú utolsó előadásainak egyikén mégis mintha megsejtettünk volna valamit abból, mi működteti ezeket a hihetetlenül dinamikus koreográfiákat. Mikor behunytuk szemünket, akkor is érzékelhető volt, hogy a tér melyik részében mi zajlik, a táncosok hihetetlen feszültséggel feltöltött aurája szinte betöltötte a termet, ezek a fájdalomtól, szenvedéstől, szerelemtől és gyönyörűségtől szikrázó „buborékok” hol megsokszorozva sűrűségüket összeértek, hol pedig elszakadtak egymástól, hogy egy-egy megrázó összeütközés után a táncosok önnön befelé örvénylő energiagömbjükbe zárva megányosan repülhessenek tovább. Ez az egyedüllét nárcisztikus állapot, nem feltétlen önszeretet, inkább bezárkózás, védekezés a külső agresszió ellen.
Akár az életben - mondhatnánk, hisz amit látunk, az az absztrakciónak ezen szintjén is reális. A létezés törvényeiről „szól” minden sallang, hazugság, manipuláció nélkül. Frenák magyarországi csoportja Juhász Kata (a vendégként rég ismerős) Christine Merli, Zambriczky Ádám, Hatvani Zsolt, s a kinetikus mérműként is figyelmet keltő Gergely Attila elindult egy úton, mely a japán butoh felé vezet. Már ma is képesek lelki energiáik mozgósítására, koncentrálására, hatalmas akarat összpontosul legapróbb mozdulataikban is, de távol még az idő, mikor szempillájuk rezdülésével szélvihart kavarnak majd.
Frenák ugyan szerény kísérletként aposztrofálja a darabot, hisz „nincs kész”, nincs megragadható, követhető története. De a sztori hiánya ebben az esetben nem azonos az eseménytelenséggel. S magunk is meglepődünk - ahogy az előadás halad előre, szinte észrevétlenül megtanuljuk és világosan értjük - a koreográfus személyes élményéből táplálkozó s a némák jelbeszédéből átmentett - testnyelvet. A hallássérült közönségnek egy kisfiú „jelel” bennfentes titkokat, melyeket mi, hallók és beszélők soha meg nem fejthetünk. A narrátor is siketnéma, Csernyi Tominak hívják, s azért került a darabba, mert (morgensteini értelemben) „nagyon jó hangja van”.
Kezdeti ellenállásunkat legyőzve elfogadjuk a poézistől mentes világ- magyarázatot, hogy a szeretet és a gyűlölet, a születés és a halál nem más, energiamezők találkozása, egybefonódása, elnyelődése. A darab előhívja régi emlékképeinket, újraéljük mindazt, ami megtörtént velünk. Ahány néző ül a játéktér körül, annyiféle előadás jön létre, s nemcsak a színpadon, hanem bennünk legbelül, a mi lelki szcénánkban. S ami ily módon „leképeződik”, az kezdete egy terápiás folyamatnak. Újra átélünk minden megaláztatást, hogy visszanyerjük méltóságunkat, mindennapi gonoszságainkat, hogy jobbak lehessünk...
A Frenák-módszernek nagy sikere van Nyugat-Európában, s újabban Japánban is, nemcsak a művészi kifejezés eszközeként használják, hanem gyógyításra is. Járják a kórházakat, jól kommunikálnak olyan beteg emberekkel, akik rég elvesztették a külvilággal minden kapcsolatukat.
Talán nem véletlen, hogy a darabban az akrobatikus, groteszk (madarak, majmok, nyulak mozgását idéző) akciók is kórházi ágyakon zajlanak, modellezve a nyers ösztönök és túlszabályozott civilizáció folytonos konfliktusát. Mert a fogyasztói társadalmakban az a legtragikomikusabb, hogy csak ugyanahhoz, Mammon- hoz fordulhatunk gyógyírért, aki megbetegített bennünket.
Comments