Kozár Alexandra @ Index
2020.10.21
Frenák Pál Spider című új produkciója az általunk felépített hálózatokról,
rendszerekről szól, melyek, ha nem vigyázunk, akár fel is falhatnak minket.
Ha ez itt a reklám helye lenne, mondhatnánk, ez az előadás nem jött volna létre, ha
nincs a Nemzeti Táncszínház. De ez itt nem a reklám helye, bár ezt a tényt Ertl
Péter, a Táncszínház igazgatója is megerősítette, megosztva azt a titkot a
közönséggel, hogy amikor még nem táncszínház volt az épület, csak építési terület,
Frenák Pál volt az első, aki táncszakmailag szemrevételezte.
Mert ahogy a Műpát a karmestereknek és a zenészeknek, úgy a Zoboki Gábor
tervezte táncszínházat a táncosoknak és a koreográfusoknak kellene – ideális
esetben – meózni.
A MEÓ ESZERINT JÓL SIKERÜLT, HISZEN AZ ÚJ FRENÁK-DARAB, A SPIDER
KÖZPONTI DÍSZLETE, A PÓK KÖTELEKBŐL ÉS HUZALOKBÓL ÁLLÓ
MASSZÍV HÁLÓJA 45 FOKBAN FESZÜL A SZÍNPADRA FEL, AMI ÁLTAL
OLYAN SZÍNPADKÉP JÖN LÉTRE, MELY NEM CSAK ESZTÉTIKAILAG
TAGLÓZ LE.
Frenák új darabjának alapkoncepciója az, hogy a hálók, rendszerek, hálózatok,
amelyeket magunk köré szövünk – biztonságból, társadalmi elvárásból, kötődni vagy
élni vágyásból –, előbb-utóbb felfalnak bennünket. Legyen az kapcsolati vagy
kommunikációs háló, az adatbázisok végtelenbe fulladó rendszere, a folyamatosan
konzumálásra sarkalló fogyasztói társadalom hívószava és manipulatív ereje, vagy
akár az a borzalom, ami koronavírus címen vesz körül bennünket.
FRENÁK AZONBAN CSAK A KIINDULÓPONTOT ÁLLÍTJA FEL, NEM VON LE
VÉGKÖVETKEZTETÉSEKET, PLÁNE SÖTÉTET NEM. INKÁBB AZ ÚT ÉRDEKLI.
A FELADAT.
A körénk szőtt háló nemcsak meghatároz, kondicionál vagy korlátoz minket, hanem
épp korlátozottságával újfajta gondolkodásra és kreativitásra késztet.
Ha az utamba állnak, kitérek, ha kötelek hálójában kell élni, vergődhetek is, de azt is
megnézhetem, mi a kapcsolatom a kötéllel. Rá lehet feküdni, bele lehet
kapaszkodni, sőt fel is lehet mászni rajta egy másik szférába.
Minden emberi élethelyzet, a legnegatívabb is, arra vár, hogy az ember a maga
javára fordítsa, hogy táplálkozzon, építkezzen belőle. Az emberi létezés legnagyobb
csodája ennek felismerése, hogy noha a körülményeket nem tudjuk befolyásolni, a
sorsunkat igen, ha mással nem, azzal, hogyan tesszük magunkévá, vagy hogyan
küzdjük le.
Fotó: Bobál Katalin / bobal photography
AZT AZÉRT EL LEHET KÉPZELNI, HOGY HA A MEGFELELŐ EMBERREL
KERÜLÜNK A TÉRBEN KIFESZÍTETT PÓKHÁLÓ MÁSFÉL NÉGYZETMÉTERES
BÖRTÖNCELLÁJÁBA, AKKOR OTT MENNYIRE ÖSSZESŰRŰSÖDIK A LEVEGŐ
ÉS MILYEN DUÓ SZÜLETIK BELŐLE.
Frenák táncosai, legyenek akár pókok, akár emberi lények, a kapaszkodót, az
önkifejezési lehetőségeket keresik a rájuk kényszerített helyzetben, egyénileg,
duóban vagy csoportosan. Küzdenek, leginkább önmagukkal, sokszor
belecsavarodva a kötélrendszerekbe, kiutat keresve. Eközben monoton, már-már
idegtépő gépzene szól zörejekkel. Egy darabig. Aztán ugyanis eljön Schubert.
Merthogy a nő is eljön, felemeli magához a férfit, aki kétszer még visszahull a
hálóba. Még nem tud megkapaszkodni, még nem tudja, hogy akarja-e.
A FRENÁKI ÉRTELMEZÉSBEN A NŐSTÉNY PÓK NEM FELFALJA A FÉRFIT,
INKÁBB HÍVJA MAGA FELÉ, VAGY INKÁBB MAGÁBA.
Jurák Bettina és Anibal dos Santos kettőse, ahogyan felemelkedik és eltűnik a
zsinórpadlásban, csodálatos egymásra találás. Az igenek, nemek, talánok
meggyőző, univerzumba vesző elrendeződése.
Akik itt maradnak, szintén az életre voksolnak. A mű vége az, hogy egyikük – legyen
pók, ízeltlábú vagy ember – lábával a hálóba kapaszkodik és lóg lefelé. Ő már a háló
foglya, de csak félig. Felsőteste, háta még szabad. Azzal táncol. És azzal is övé a
végtelen.
Forrás: https://index.hu/kultur/2020/10/21/a_no_faljon_fel_ne_a_halozat_-
_frenak_pal_spidere_a_nemzeti_tancszinhazban/