2004.06.07
Népszabadság @ MGP
Frenák Pál tud legmutatósabban szenvedni. Életét, kudarcait, sikertelenségeit, szorongásait a legcsillogóbban képes színpadon kifejezni. Legszemélyesebb magánügyeiből csiszol magával ragadó közügyeket. Magánemberi gátlásosságának ellenáraként szuverén uralkodója a színpadnak. Táncai nem nyafognak: sikítanak, ordítanak, felháborodnak és felháborítanak aá élet (szűkebben: a nemi élet) leküzdhetetlenségeitől. Művészies szenvelgés, bankszámlára ügyelő divatosan csinos kis szenvedelmek helyett múltjából föltépett kínok tétetnek színpadán közszemlére. Frenák maga is végigszenvedi életét. Naplónak használja a színpadot. Beleírja táncos jelekkel megaláztatásait, komor reménytelenségeit. Komolyan kínlódó művészként jogosult megkínozni mindazokat, akikkel együtt dolgozik. Megköveteli teljes odaadásukat és a legszabatosabb szak- szerűséget. Frenák megkínozza nézőit is. Elsősorban azzal rémiszti meg őket, hogy érteni akarják táncait, ahelyett, hogy éreznének és gondolkodnának nézése közben. Másrészt kínoknak teszi ki közönségének azt a részét, akik megértik: mit közölnek velük. Az őszinteség tapintatlanság. A teljes őszinteség az elviselhetőség határán jár. A jól csúszó művészeti termékek kényelmesen őszintétlenek. Vonzásuk és sikerük éppen abból az ajándékból ered, hogy megkímélik nézőiket (olvasóikat, hallgatóikat) az önmagukkal szembenézéstől. Frenák Pál miközben szomjasan áhítja a sikert: udvariatlanul kikerüli a cuppogó elragadtatáshoz vezető kitaposott utakat.
Táncosnői nem hordanak tüllszoknyát, sem tütüt, sem félhosszú Viganót. Férfi táncosai nem viselnek feszes trikót és a hajdan előírásos szuszpenzort sem, aminek hiányától fölháborodottan otthagyta királyi páholyát az angol uralkodócsalád a hiányosan öltözködött Nizsinszkij láttán. Sokszor nadrágot sem viselnek. És a Csajok egyik legtrágárabb mozdulataként a táncosnők félig lehúzzák hátul fekete nadrágocskájukat. Kevesebbet mutatnak meg testükből, mint manapság a legilledelmesebb romantikus mozidarabban. Gesztusuk mégis fölforgató és szemérmetlen, mert váratlanul felriasztják a szép mozdulatokban gyönyörködést, figyelmeztetnek valami nagyon triviálisra, művészeten kívülre rekesztettre: a valóságos testre. A romantika balettje eszményivé ruházta a női és férfitesteket. A táncosok úsztak a levegőben, azt a képzetet keltve, hogy eszmények csupán, és akármikor felrepülhetnek a Mindenhatóhoz. A modem tánc az izzadó test erőkifejtéseit nem tagadja. És leküzdhetetlen benne a föld vonzása.
Frenák tánctrilógiájával úgy vagyunk, mint Tarantino Kill Bilijével. Várjuk a jövő évadi folytatást, ami egyedülállóan szakasztott olyan önálló értelmű lesz, mint egyes darabjai, vagy együtt nézve. Az egyelőre kétrészes trilógia első fejezetét: A Fiúk... (Les filles caché) márciusban a Trafóban mutatták be, ebben a szabad színpadi térben, amelyik teljesen elsötétíthető, tehát tökéletesen világítható, amit Marton János és Kovács Áron eszményien bonyolított. A Trafóban - ahol előadták - nem zavar az architektúra vagy kétséges ízlésű belsőépítészek cirádamániája. És itt természetesen hat a színházüzem jól látható ipari része, a felfüggesztő szerkezetek, a világítási hidak, traverzek, felhúzható-leereszthető díszlettartók. A Fiúk... vagy fentről ereszkednek alá légtomászilag, valóságos cirkuszi attrakcióként, ami azonban nem önmagáért való mutatvány, hanem szerves része a központi gondolatnak.
Frenák Pál félig a nagy nyilvánosság, félig földalatti szektaszerű begubózás nyilvánossága előtti életet mutat. A trilógia első részében a vágyaikat nem szocializáló, elfogadatlanok titkos kirekesztését látjuk. Frenák nem mozgalmi kirohanást tesz ki a homoszexualitás elfogadtatására. Táncjátéka nem mozgalmi kiáltvány, azt ordítva: Világ homoszexuálisai, egyesüljetek!
A táncosok: André Sueiro Barbosa, Rolando Rocha, Miguel Ortega, Gergely Attila szabadon és felszabadultan mozognak látszólag. Bonyolult mozdulati képleteket végeznek. Szabadságuk látszólagos. Egy-egy kötél szabja meg szabadságukat (Kis Péter fondorlatosán elképzelt és magától értetődőnek látszóan kivitelezett szcenikája szerint). Bekötve lógnak valahova a magasba, a láthatatlanba és a csak elképzelhetőbe: legyen az akár a makrokozmosz, akár a mikrokozmosz. Hol legyőzik rabságban tartó kötélzetüket, hol ismét foglyul ejti testüket a rájuk fonódó, elszakíthatatlan kötés.
A Csajokat (Credo Hysterica) a Trafó helyett a Nemzeti Táncszínházban mutatták be. Tudják: ez a használhatatlanra hamisított Várszínház. Annyira alkalmatlan volt mindenfajta színielőadásokra, hogy végül a táncosok nyakán maradt. (Van most két táncszínház. A volt Bethlen téri színpad a másik. Addig sírt az egész sajtó, hogy önálló színházat kapjon a Rock Színház: megkapták a Bethlen teret. Egyetlen előadásért szétverték a színpadot, nézőteret. Otthagyták romokban. Azóta nem bánkódik a pocsékká tett színházért senki.)
Négy táncosnő: a fekete Solange fehér nadrágocskában, fehér melltartóban és három másik (Juhász Kata, Lisa Kostur, Kolozsi Viktória) fekete nadrágocskában-melltartóban kénytelenségből leeresztett lógók mögül jönnek-eltűnnek, a pontos fények néha sejtetik testüket, máskor csak részleteket engednek látni, négy hatalmas tojáshéjban egyensúlyoznak, gondoláznak, belehemperednek, kikelnek belőle, mint Vénusz a kagylóhéjból. Négyen szenvednek, négyen vágyakoznak, kielégítetlenek, kielégíthetetlenek, nem lelik nyugtukat-nyugalmukat. Nem találnak rá a végső megoldásra.
Az első este harsogó, szenvedélyes zenéjét a francia Fabrice Planquette komponálta, a második este akusztikus , részét is ő jegyzi a táncos Gergely Attilával.
Leküzdhetetlen előadás közben az így írtok Ti Babits-paródiájára gondolni, az Antik szerelemre: „A szeretőm fiús, görög leány, / Lányok, török fiú, ki egykor élt, / Ahol tajtékot Aagis öble hány. . / És Athénben született auzgewélt."...
A Csajok választékos. A Fiúk... vad. Az egyik tetszeni vágyik. A másik tetszik.
Comentarios