Spontán koreografált interjú Frenák Pállal
Criticai lapok @ 2007
Juhász Dóra
Koreografált és mégis csapongó, egyensúlyhelyzetekkel játszó beszélgetés ez - mindvégig finom határon billegünk a színtiszta alkotói eszmecsere és a kultúrafinanszírozás racionális-aktuális problémája között. Mindkét témáról sokat lehet-kell beszélni, mindkettõrõl érdemes és érdekes... A lényeg mégis: Frenák Pál, az alkotó. Táncos, koreográfus, társulatvezetõ, aki idén múlt 50 éves.
Milyen visszajelzéseket kapsz-kaptál itthon az elmúlt években? Érzel-éreztél valamiféle szakmai megbecsülést itthon? Hogyan reagál a közönség, hogyan a szakma a munkáidra - melyik visszacsatolás miért fontos?
A szakmai megbecsülést érzem, de... Azt gondolom, hogy minden művem, a munkám önmagában megkövetel valamiféle tiszteletet. Hála istennek, van egy olyan réteg ma Magyarországon, egy olyan szellemi közeg, amely odafigyel a munkámra.
Frenák Pál | Fotó: Kozár Edit
Ez egy érdekes dolog. Az alkotás számomra életforma. Épp ezért nehéz mérlegre tenni ezt. Persze van egyfajta megbecsülés, de azt elsősorban a közönség reakciójából érzem. Lemegy egy darab, és a közönségtalálkozókon ott ül az egész közönség. A 90%. Eljönnek. Az előadás talán csak ötven perc, a beszélgetés pedig másfél óra. És még mindig ott ülnek. Ekkor érzem, hogy az embereket érdekli, amit csinálok... Még akkor is, ha egy-egy ilyen közönségtalálkozón nem tudok nekik többet mondani, mint amit láttak. De mégis abban hiszek - ahogy Gilles Deleuze is mondja -, hogy létezik valamiféle "desifrírozás", megfejtés. Letapogatják az embert, az alkotót: megpróbálnak ráhangolódni a gondolataira, megérteni. Mindig Giacomettit hozom példának. Ahogy kinéz, ahogy beszél, aki ő és amit létrehoz - mindez egységet alkot. Látom Giacometti arcát, tekintetét és látom, értem a műveit. Ott az összhang, az önazonosság. Amikor csak hallom a hangját, vagy olvasom, tudom, hogy az Giacometti.
Sokszor mondják, hogy az ember ismétli magát... Hát persze! Egy művészt érdekel valami, és egész életében ezt a valamit járja át, ezt próbálja megfejteni.
Tavaly készítettem két szólódarabot. Ennek is fura a megítélése. Én akkor is dolgozom, amikor az egész társulattal dolgozom, akkor is, amikor szólót készítek, és akkor is, amikor alszom. Azt gondolom, hogy ezt mindenkinek tudnia kell, aki végigkísérte a darabjaimat. Mi mást csináltam volna?! Franciaországban tanítottam mozgássérülteket: nem attól függött a minősége a munkának, hogy milyen gyors, hogy hányan végzik azt a tevékenységet épp. A mozgássérülteknél három-négy emberrel lehet foglalkozni egyszerre. Ez a maximum. De ebből is továbbgyűrűzik a lényeg. Emberről emberre. Mint egy fraktál. Nem lehet kilóra mérni, hogy mi a kreativitás... A szólódarab sem azt jelenti, hogy abban kevesebb a munka! Sőt! Lehet, hogy nekem sokkal több munkám van egy szólóban, mint egy bevált társulattal létrehozott előadásban. Hiszen új vizekre evezünk, hiszen új közönséget vonunk be. A Milan esetében például úgy gondoltuk, hogy ott a jeune public lehetősége, a fiatal közönség, akiket érdemes bevonni, megérinteni, és nem infantilizálni őket. Ezek a szólódarabok olyan színházakban is működnek, ahol egy nagy koreográfia képtelen hatni, képtelen hitelesen megszólalni.
Milyen jó lenne elmenni kórházakba játszani! Akár egy kis marionettel... Ezt mi Franciaországban rendszeresen csináltuk. Magyarországon nincs rá fedezet vagy szervezési készség.
Vagy ott van például a Trace gyermekverziója, amit szintén csak a francia közönség láthat, ha jól tudom. Ez csak külföldön működik? Miért nem játsszátok Magyarországon?
Így igaz, létezik gyermekverziója. De nem tudjuk játszani itthon. Nincs hol. Nincs pénz. Arra nincs pénz, hogy az együttes fennmaradjon.
Egy próbahelytől, fix helyszíntől-épülettől függetlenül létező társulat vezetőjeként milyen érzés, előny is, hátrány is a függetlenség? El tudod képzelni, hogy - a biztos alkotói helyzet reményében - tartozz egy színházhoz valaha lelkileg és művészileg? Hogy alkalmazkodj?
Igen, részben, mert van valami, ami pillanatnyilag nagyon hiányzik: egy kísérleti stúdió. Nem kell, hogy színházam legyen, elég, ha dolgozni tudok. Ami most tragikus az együttes esetében az az, hogy nincs helyünk. Hiszen a Közép-Európa Táncszínháznál vagy a Bozsik Yvette Társulatnál nincs ez a probléma: van hol lenniük. Van egy olyan hely, ahol tudnak darabot készíteni, ahol tudnak rendszeres tréningeket tartani. Ahol szólódarabokat lehet létrehozni, ahol folyhat egy tényleges stúdiómunka. Az én együttesem számára nincs ilyen lehetőség. Nekem nem adatott meg még ez az önálló stúdiólét.
Vágysz rá? El tudod képzelni, hogy - szakítva az utazó életformával - itt Magyarországon vagy akár Franciaországban hosszabb időre letelepedj egy színháznál, ha lenne erre mód?
Ez nem ennyire konkrét. Franciaországban például több színház, több város van olyan intelligens, hogy együttműködésben gondolkodjon. Én egészen más rendszerben dolgozom Franciaországban, mint itthon. Érdekes módon ott két régióban két konkurens színház képes együttműködni, sőt az érdekeiket is összefűzik. Őket egyáltalán nem zavarja az, hogy a Frenák Pali dolgozik egy vagy két hónapot az egyik színházban, aztán egykét hónapot a másikban. Sőt. Ez számukra pozitív dolog, hiszen ez azt mutatja, hogy nemcsak őket érdekli az adott alkotó, hanem másokat is. Több a perspektíva. Nagyobb a nemzetközi kisugárzása a dolognak. Nem úgy van, hogy "ha nála voltál, ide most ne gyere".
Az tulajdonképpen egy csoda, hogy én fenn tudok tartani egy ilyen világszínvonalú együttest. Attól tudom fenntartani, hogy egyelőre még képes vagyok használni a múltamat, azokat a kapcsolatokat, amiket a világban, Franciaországban, Oroszországban, Japánban kiépítettem. Itt van például a Bipolar project. Ha nem lett volna Bipolar program, akkor a Frenák Pál Társulatnak meg kellett volna szűnnie. Abból nem tudtunk volna együttest csinálni, amit a magyar állam, a magyar kuratórium most kiutalt. Pedig azok is emberek, akiket én nem tudok szerződtetni. Azok is emberek, akiknek én nem tudom biztosítani a munkáját tovább, holott évek óta velem dolgoznak. Minimálbérért. Ha fenn tudtunk maradni, az csak azért volt, mert a külföldi bevételekből valamilyen egyensúlyt tudtam teremteni.
A Frenák Pál Társulat nemzetközi. Már a munka összehangolása nyilvánvalóan sok egyeztetést, fegyelmet, szervezést igényel. Hogyan dolgozol együtt a különböző nemzetiségű táncosokkal, alkotókkal?
Én abból tudom kifizetni a táncosaimat, ha külföldön eladunk egy előadást. Sakkoznom kell ezekkel a lehetőségekkel. Amikor létrehozunk egy produkciót egy magyar intézményben, akkor világos, hogy az a pénz, amit az adott játszóhely ad, nem elég arra, hogy nemzetközi táncosokat fizessek. Ekkor jönnek a nemzetközi projectek és turnék, én pedig azt mondom a táncosaimnak: "gyerekek, jó, benne lehettek ebben az előadásban, de akkor a magyarországi sorozatot megcsináljátok kevesebbért." Erre a francia táncos meg az amerikai, meg a spanyol rábólint, mert azt mondja: "szeretek a Frenák Társulattal dolgozni, lesz Lille-ben egy előadásom, lesz Münchenben egy előadásom, igaz - a franc egye meg - lesz Budapesten három, amit csak ennyiért csinálok, de megcsinálom, mert hiszek benne. Mert szeretem."
Ez a "többlakiság", ez a koprodukciós működés, a nemzetközi munka akár inspiráló is lehet, nem? Lehet, hogy ez egyszerre kényszerűség és közben motiváció?
Hogyne, ez inspiráló is. Aki beköltözik valahová, az nem nagyon mozog, elkényelmesedik. Hiszen megvan a kőház, a színházi épület pedig még azt a művészi munkát is fenntartja, ami nincs. Ami nem létezik. El lehet lenni, mint hal a vízben. Bármit is csinálnak: léteznek, hiszen van egy rögzített helyük. Az igazi kreatív munka sokszor hiányzik.
Persze nehéz dolog ez. Mivel tudom neked azt mondani, hogy az én együttesem életképes? Talán egy indok: amikor én megcsinálok egy előadást, akkor azt be lehet mutatni Budapesten, a Trafóban, azt el lehet vinni Veszprémbe, azt le lehet vinni Piripócsra, azt el lehet vinni Tokióba, Párizsba, Brüsszelbe, Bilbaóba, és a közönségre hat. Van egy működő dimenzió - hiszen ha nem lenne, akkor Tokióban kifütyülnék, esetleg Piripócson megtapsolnák, a Trafóban pedig megint teljesen más lenne a reakció...
Én úgy gondolom, hogy már a támogatások odaítélésekor fontos lenne tisztázni, hogy milyen együttest miként bírálunk el. Ez a színvonal megítélésének kérdése. Az, hogy egy társulat nemzetközi színvonalat képvisel - nem lehet hátrány...
Miért gondolod, hogy ez hátrány? Kaptál ilyen visszajelzést? Hátrányként kezelik a kuratóriumok, az emberek?
Instinct - Várnagy Kristóf, Baranyai Balázs, Grecsó Zoltán, Nelson Reguera és Lisa Kostur | Fotó: Kozár Edit
Hogyne. Azt mondják, hogy "ennek ott külföldön van elég turnéja, az biztos elég pénz, akkor itt Magyarországon nem kell neki többet adni". Ez van, ez a mentalitás. Miközben - érdekes - amikor az indonéziai turné keretében eljutottunk Szingapúrba, Hongkongba, ott mégiscsak a magyar nagykövet jött értünk, magyar zászlót lengettek, hogy végre a magyar kultúra így meg úgy... Aztán hazajössz, és közlik veled másnap, hogy annyi pénzed nem lesz, hogy egy stúdiót bérelj... Hogy van ez?! Egyáltalán mi számít? Belföldi turné? Külföldi turné? Az együttes önbevétele? Ezek például fontos kérdések. Tudomásul kéne venni, hogy nem lehet kiemelt együttes Európában az, akinek nincs valamiféle nemzetközi kisugárzása, hatása. Nemzetközi együttesek (Pina Bausch, Nagy József) 30%-ban játszanak hazájukban, mégsem akarja-meri senki megkérdőjelezni, hogy milyen nemzetiségűek, mert ennek nincs értelme. Gyakran a szememre vetik, hogy keveset játszunk itthon. Mi játszanánk többet. Hívjanak! Adjanak több lehetőséget! Hívjon meg a Magyar Nemzeti Táncszínház! Vagy ott van például a Nemzeti Színház, ami fogalom. Milyen nagyszerű lenne, ha valamiféle koprodukció előfordulhatna olykor. Valamiféle dialógus az intézmények között. Ez lenne a lényeg: hogy alkotókat, művészi, szellemi, filozófiai kreatív értékeket támogassunk! A Théâtre de la Ville le tud állni egy vidéki színházzal, azt mondja, hogy miért ne. Mert a művész a fontos. A művészi alkotás a fontos.
A turné, az utazás egy független társulat számára életforma, alkotói forma, miközben talán kényszer is. Gondolom ez a társulatra és az alkotói munkára is visszahat.
Ez érdekes: pontosan ezt kérdezték egy interjúban a Krétakör Színháztól is. Erre ők is elmondták, hogy: igen, bizonyos szempontból, valamilyen formában ez kényszer is. Én sem tudom letagadni, hogy néha van bennem némi görcs: ha nem találunk elég külföldi turnét, akkor baj lesz, akkor baj van. Ha nem találom meg idén a Bipolart, akkor nem biztos, hogy létre tudom hozni az új darabunkat, az Instinctet.
Ami pedig a turnét illeti: olyan mennyiségű munka azért nincs, amitől megcsömörlenénk. Mert én annyit vállalok fel, amennyi nem megy a minőség rovására. A "játsszunk 360 napból 360-at" mentalitás nekem nem tetszik - mert az már rutin. Úgy gondolom, oda kell figyelni arra, hogy egy társulat kreativitását, frissességét hogyan képes egy vezető fenntartani...
Ez is érdekes: ki figyel oda arra a táncszakmában, hogy egy együttes életében vannak ciklusok, ami elkerülhetetlen. A Frenák-együttes 7-8-9 éves munkája is megérett egy ciklusváltásra. Ez is egy új helyzet. Instabil állapot a pénzügyi bizonytalanságok nélkül is, mint minden változás!
El tudod képzelni, hogy a mindennapi élet pénzügyi vonatkozásai tematikává váljanak egy-egy darabod számára? Ha van benned valamiféle keserűség, hagyod, hogy ez beszűrődjön az alkotói folyamatba? Képes vagy tudatosan reflektálni rá? Vagy ez teljesen külön dolog?
Nincs bennem keserűség, felháborodás annál inkább. Ami velem megtörténhet, az mással is megtörténhet. Engem nem érhet már nagyobb dolog annál, mint amikor letettek az árvaház kapujához. Amikor azt érzed, hogy keserűség... ez nem keserűség. Én huszonvalahány éve elmentem ebből az országból, alkottam más országokban, majd visszajöttem meggyőződésből, elkezdtünk dolgozni, elindult valami. Aztán egyszer csak azt látom, hogy nincs értékrendszer. Hogy semmi nem fontos. Nincsenek olyan elképzelések, amelyek a kortárs táncnak és kortárs művészetnek kereteket adnának. Leginkább az szomorít el, hogy itt bármit megtehetnek bárkivel. Ettől függetlenül teszem, amit tennem kell. Ez mély meggyőződés. Én mindig azt fogom csinálni, amit csinálok.
És hogy mennyire hat rám egy ilyen aktuális dolog? Az Instinctet nem hiszem, hogy megzavarta volna. Miközben ott van benne ez az egész: ott van az indifferencia, a bizonytalanság, ott van az odanemfigyelés. Benne van a darabban ennek a társadalmi kivetülése valamilyen szinten, de maga a koreográfia nem erről szól. Ez az aktuális probléma az Instinctben nincs jobban benne, mint a többi darabomban... Minden nap ott megyek el a Blaha Lujza téren és látom, hogy milyen nyomor van, és ez a nyomor nem feltétlenül az anyagi nyomorról szól, hanem az erkölcsi, szellemi nyomorról. Ez az, ami elkeserítő. Van ott egy mozgássérült, lábak nélkül a 4-es, 6-os villamos megállójában. Ott éli az életét a lábunk alatt, és erre senki sem figyel oda... Nagyon örülnék, ha egyszer megláttathatnám, hogy ő hogy látja a lábak közül a világot. Ott van mindennap. Hogy van ehhez lelki ereje minden egyes nap?! Ott van, mert nincs más választása. Ez van. Nekem sincs más utam: alkotok. Én hozzájuk képest elkényeztetett "úri" gyerek vagyok...
Ezek a financiális problémák nem tudják megfertőzni a kreativitásomat - mert közben látom: ha majd nem koreografálok, akkor fotózni fogok, ha nem fotózok, akkor majd mozgássérültekkel fogok foglalkozni, vagy masszírozni. Nem tudom. Valami lesz. Ám amíg vezetek egy együttest, addig ez bonyolultabb - ott felelősségről van szó. Az intrikákat pedig hosszú távon nehéz elviselni. Annak idején egyébként ezért mentem el: nem bírtam tovább, megfulladtam...
És miért jöttél vissza? Úgy érezted, hogy akkor végre történhet valami?
Volt egy új hullám akkor: új emberek. Volt valami erő, inspiráció a levegőben. Itt volt a friss, közös társulat. Hittem Európában. Hittem abban, hogy egy ténylegesen, politikailag támogatott francia-magyar, magyar-francia együttest létre tudok hozni.
És most? A jelenlegi helyzetben? Mit vársz ettől a bizonyos nyílt levéltől, amit a kulturális tárca szakállamtitkárának címeztél?
Nincsenek illúzióim. Itt meg kell halni ahhoz, hogy valakit tényleg elfogadjanak. Nincsenek illúzióim, miközben azt gondolom, hogy azért vannak józan emberek. Talán sikerül találkoznom államtitkárokkal, akik felmérik azt a helyzetet, hogy Magyarországnak radikális változásra van szüksége a kultúra területén, a kortárs művészet területén különösen. Azt várom, hogy adjanak lehetőséget, nyílt fórumot, akár egy újság hasábjain vagy bármilyen médiumban, hogy a táncszakma felemelhesse szavát, hogy megjelölhesse, mik a működési hiányosságok. Hogy aktívan részt vehessen az új színházi törvény létrehozásában, hivatkozva Hiller István kulturális miniszter úr szavaira, hiszen az új színházi törvény megalkotása kapcsán a színházi szakma legalább olyan mérvű összefogására van szükség, amit a filmszakma képviselt a filmtörvény megszületése előtt. Mint elmondta, ehhez az kell, hogy "a színházi szakma képes legyen úgy megfogalmazni igényeit, ahogy a filmes szakma tette". Azt várom, hogy a miniszter úr foglalkozzon a problémánkkal, és várom a kortárs táncélet forradalmasítását.
Ez a dolog praktikus és nehezen befolyásolható része, ám az előbb azt mondtad, hogy a Frenák Pál Társulat is "megérett egy ciklusváltásra". Mesélj picit erről a ciklusváltásról! Mi ez? Hogy éled meg alkotói, emberi szempontból?
Nézd, akkor, amikor én Japánból viszszajöttem, nagyon inspirált az együttesalapítás. Magamhoz vettem fiatal, huszonéves táncosokat: Zambriczky Ádámot, Juhász Katát, Gergely Attilát, de vendégművészként szerepelt itt Gergye Krisztián, Csabai Attila, ,Jantner Emese, Krausz Alíz, Takátsy Péter. Átjárták az én együttesemet nagyon komoly művészek, és a táncosok, akiket az én munkám is formált, akikkel sokáig formáltuk egymást, közben felnőttek. Olyan daraboktól, mint a Káosz, a Tricks & Tracks, a Blue Spring, a Frisson... ezektől fel lehet nőni. Ezektől önállóvá lehet válni: dolgoztak, utaztak, beleláttak a táncos lét pedagógiai részébe is. Én pedig mindvégig partnernek tekintettem őket. Közben eltelt 7-8 év - nagyon-nagyon koncentrált, gazdag, kreatív munkával. Beutaztuk a világot. Aztán nekik is elég lett, meg nekem is. Eljött az idő a változásra.
Önállóvá váltak. Sokan ma saját darabokat hoznak létre, koreografálnak, társulatot vezetnek... Van ebben a helyzetben most számodra (nélkülük) valami újrakezdés-hangulat?
Igen. Úgy érzem, ez most egy újabb ciklus. Itt van például Baranyai Balázs, aki egy éve van a csapatban. Úgy érzem, hogy most, ebben az új darabban kezd megnyílni. Most látom azt, hogy ki ő. Hogy ki a Balázs, és nem azt, hogy mit tud. Mindeddig, másfél éven át azt mutatta, hogy mit tud. Most - hiszen módomban állt, hogy kreáljak - a Balázst annak láttam, ami, és ez nekem elég. Ez egy csodálatos dolog. Ő most elindul a művészi fejlődés útján. Lehet, hogy két év múlva már nem akar velem dolgozni - de annyit tudok, hogy ő már önmaga. És ennél többet ő nem tud nekem sem nyújtani és önmagának sem.
Vagy itt van Várnagy Kristóf - egy csodálatos táncos. Három évvel ezelőtt, amikor a Marseille-i Nemzeti Balettnál volt, technikailag talán többet is tudott, mint most. De nem tudtak vele mit kezdeni. Mert nem a személyiségén keresztül fogták meg, hanem a technikai tudásán keresztül, és ez nem működött. Én egy munkában mindig egész embert akarok, hiszen én is annak szeretném hinni magam. Enynyit várok. Totális hitet. Személyiségeket keresek. Önmagamban és másokban is.
50 éves voltál a nyáron. Alkotóként számodra milyen volt ez a születésnap? Visszanéztél, értékeltél?
Nem. Nem értékeltem. Őszintén szólva nagyon érdekes ez: véletlenek találkozása. Ez a ciklusváltás - amiről beszéltem - épp most, az ötvenedik év körül vált aktuálissá. Úgy érzem, hogy most elindul valami. Ezt éreztem annak idején a Gördeszkáknál, amikor az első darabomat megcsináltam. Aztán ugyanezt éreztem a Tricks & Tracksnál és - hiszed, nem hiszed, most megint ezt érzem. Nekem az Instinct egy jel. Egy jel arra, hogy egy letisztult térbe tegyem magam, hogy ne háborodjak fel semmin, hogy senkit ne bántsak meg, hogy senki ne tudjon megbántani. Ez nem jelenti azt, hogy mostantól nem csinálok semmit, hogy nincsenek gondolataim. Nem. Így inkább még szabadabbá válok az alkotás folyamán. Érdekes, hogy az Instinctben semmit nem erőltettem, csak hagytam megtörténni a dolgokat...
Mindeközben igen erős kézzel, határozott koncepció mentén alkotsz...
Hogyne. Itt is nagyon fontos a térforma, az egésznek a lelki és fizikai háttere. Vannak lényeges pillérek: négy fiú van és egy lány. De ezek csak nekem fontosak. Az felesleges, hogy anekdotikus-narratív módon ezt elmondjam nektek, ezt majd érezni fogjátok. Az a dolgom, hogy kivetítsek, megjelenítsek, láthatóvá tegyek valamit. Ezen az úton próbálok elindulni. Minket talán kevesebbet fog látni a közönség, de többet láttatunk meg.
Ez egy új út? Ez egy új tendencia a munkáidban?
Igen. Az időkezelés is új. Más. Sokkal több megállított idő van ebben a darabban. Bevállalom ezt az időjátékot és ennek minden kockázatát. Ez az előadás most nincsen "csinálva". Van. Létezik. Azt írta róla valaki, hogy "hátul ugrálgatnak trambulinon". Nem ugrálgatnak. Az illúzió vagy van, vagy nincs. A trambulin pontosan azért kellett, hogy úgy használjuk, mintha nem is lenne. Hogy az előadásban ne látszódjon, hogy van trambulin. A trambulin csupán elindítja a folyamatot, megadja a mozdulat lendületét. Mintha a test a semmiből válna ki. Nem akartam, hogy akrobatikázzunk. Ez tudatos.
Rácsodálkozó típusú alkotó vagy egyébként? Milyen érzés visszanézni külső szemmel a darabot? Vannak nagy felismerések?
Olykor én is meg tudok lepődni azon, hogy ezt én csináltam. Most az Instinct esetében különösen ezt érzem. A dolgok egyszerűen keresztülmennek rajtam. Most érzem azt, hogy Kazu Ono, a japán butoh-tánc mester mit akart nekem átadni: ott voltam pár napot és nem szólt hozzám soha. Semmit. Csak mindig odatolta elém a teát, a rizst. Most érzem azt, hogy nem mindig kell akarni beszélni, nem mindig kell akarni belenyúlni egy-egy darabba...Viszont mély figyelemmel kell kísérni mindent, hogy a dolgok megtörténhessenek.
Egy művésznek szüksége van arra, hogy néha ne csináljon semmit. Ezért van az, hogy fotózom. Vagy például vidéken vagyok rengeteget, sínek között csavargok, elhagyott területeken, vashidak mögött - egy fényképezőgéppel. Bizonyos fénytervek ebből, innen születtek meg. Amikor az Instinct vázlatán dolgoztam, például arra gondoltam: ciklus, életciklus, görbe. Folytattam mindazt, amit 20 évvel ezelőtt csináltam a Gördeszkákban. Ismétlem önmagam? Persze. Nézzük meg például Francis Bacon képeit, akit imádok. Ő nemcsak azért fontos nekem, amit alkotott, hanem amit mondott. Ő is ismétli magát. A stílusjegyeket, a karizmatikus művészi irányjeleket nem szabad összetéveszteni az unalmas, monoton, provinciális megoldásokkal. Épp ezért nem kellene belekergetni a kreatív művészeket abba, hogy mindenképp, mindig, mindenáron alkossanak. Hagyni kellene, hogy egy együttes létezhessen-működhessen, szellemileg és technikailag készülhessen egy-egy munkára, hogy szabadabban alkothasson egy letisztult világ érdekében.
Ez, hogy kivársz, hogy kevésbé nyúlsz bele, kevésbé akarsz tudatosan belenyúlni egy darabba - ez egy új élmény önmagaddal kapcsolatban a korábbi évek Frenákjához képest?
Nelson Reguera és Várnagy Kristóf | Fotó: Kozár Edit
Még mindig belenyúlok. Miközben igen: sokkal kevésbé "akarok". Mert működik enélkül is, de ezt a próbák közben nem tudom megfogalmazni. Később igen - egy-egy darab után hetekkel-hónapokkal, amikor már globálisan lehet beszélni. De persze nem nekem kell beszélni: az emberek beszéljenek az előadásról. Rényi András például, akit szeretek és tisztelek. Filozófusok, esztéták beszéljenek. Mert olvashatóság van - ez a lényeg. Egy koreográfia épp úgy legyen olvasható a szakmának, mint a nagyközönségnek! Nem az a cél, hogy csak az egyik olvassa, vagy csak a másik. Én nem kalkulálhatok bele egy konkrét típusú nézőt vagy hozzáértő kritikust az adott koreográfiába, hiszen bárki bekapcsolódhat, az jön be, aki akar, és akkor megy ki, amikor akar. Rólam lehet rosszat is írni... Voltál igazi alkotói krízisben a pályád során?
Egyfolytában. Minden alkotásom egy krízisből születik, minden alkotás egyfajta újjászületés terápia - ezért kreálok. Hiszed vagy nem, én mindig azt éreztem, hogy nem tudok mit csinálni, aztán átvergődöm valahogy, miközben lassan belefeledkezem. Felül tudok emelkedni a tehetetlenségen...
Valami másra gondolok... Úgy látom, igen erős interakcióban működsz a táncosaiddal. Inspirálsz és hagyod magad inspirálni...Van, hogy ez nem működik? Hogy van egyfajta görcs, amitől nehéz tovább lépni, ami megbénít egy időre?
Igen, nagyon jól mondod: hagyom magam inspirálni. Csak akkor van bennem valamiféle görcs, amikor olyan emberekkel kell dolgoznom, akik mindent tudni akarnak, akiknek mindent el kell magyarázni. Ez mindig elbizonytalanít... Nagyon sokan kérik rajtam számon a szavakat, hogy "mit akarsz, fogalmazd meg, mondd el". Most ennyi év után nagyjából meg tudom fogalmazni, el tudom mondani - de sosem szeretnék konkrétan fogalmazni, mert nem lehet. Igen, valamikor szenvedek attól, hogy tudom, érzem: valami pontos. Annyi, amennyi, nem több nem kevesebb. Épp annyi. Juste. Pont annyi. Nehéz ezt megfogalmazni. Ilyenkor egyszerűen hinni kell bennem: abban, amit tudok. Hinni kell abban is, amit nem tudok elmondani.
Említetted, milyen fontos az, hogy egy táncosnak egyszerre legyen meg a kisugárzása, a mondanivalója és a technika, a mozgásrendszer, amivel a mondanivalóját kifejezheti...
Általában a technikák megvannak. Rengeteg kurzusra járnak a mai táncosok - egyszerűen egyre többet, mindent tudnak. Engem néha épp ez zavar. Jobban szeretem a kísérletező munkát, mint a pusztán technikai órákat. Használni bármilyen technikát nem ugyanaz, mint mikor a személyiségen keresztül jön létre egy koreográfia. Ott el kell felejteni a technikát. Ott csak lenni kell.
Ezt értem, de azt gondolom, hogy nemcsak technikai képzésre van szüksége egy táncosnak, hanem olyan iránymutatásra is, ami a művészet más területeit érinti. Egy kis irodalom, vagy képzőművészet... Te próbálod befolyásolni a táncosaidat, sugallni nekik valamit, élményeket adni?
Én mindig arra inspiráltam az együttesem tagjait, hogy egyszerűen éljenek. Érezzenek, belső figyelemmel érzékeljenek és kommunikáljanak. Mert ez is kultúra, és a lexikális tudás sem mindig jó. Mindent habzsolni egyszerűen nem lehet. Egy múzeumban sem ugyanúgy hat ránk minden egyes kép. Nem mondhatod el mindenről a véleményedet. Fontos lenne az, hogy elmenj, és mindössze egyet válassz. A legnehezebb ugyanis választani. Amikor elmegyek a Musée d’Orsay-ba, mindig kikötök ugyanannál az egy vagy két alkotásnál. Ha azzal az egy tárggyal-képpel átélek, megélek valamit, akkor nincs arra szükségem, hogy hatszáz dolgot lássak egyszerre. Már nem habzsolok. Kiválasztok egy-két dolgot. Megélem azt. Ezt olyan ritkán engedjük magunknak!
Az interjút készítette: JUHÁSZ DÓRA
Frenák Pál 1989-ben alapította a társulatot Franciaországban. 1999-ben, vagyis 10 évvel később pedig megalapította Magyarországon. Ami az érdekes, hogy 1989-ben a Franciaországban alapított Társulatban is voltak magyar táncosok, ám a magyar menedzsment 1999-ben jött létre, vagyis a Társulat 1999-ben bővült hivatalosan magyar Társulattá.
Comments