Kutszegi Csaba
Tánckritika @ 2022
FRENÁK TÁRSULAT: SECRET OFF_MAN / MÜPA
… nyelvezete mintha nem avulna el, legalábbis jó harminc éve frissnek hat.
A Frenák-jelenség beépült a vizuális kultúránkba. Jó, hogy ez megtörtént. Nem érzem túlzásnak, hogy Frenákot tanítani kellene a középiskoláktól kezdődően a művészettörténeti és/vagy vizuális kultúrával foglalkozó tantárgyak keretében. Ugyanis az újabb és újabb generációk a Frenák-opusok példáján érthetik meg a leginkább szemléletes és élvezetes tálalásban azt a jó másfél száz éves folyamatot, amelyben a (művészeti) vizuális látásmódunk gyökeresen megváltozott.
A Frenák-jelenség ennek a folyamatnak a végén található. Nehéz azt gondolni, hogy ott is marad, merthogy a vizuális látásmódunk érdemben már nem fog változni többet, mégis bizonyos tényezők és jegyek erre utalnak. Például kérdéses, hogy a tempó (úgy általában) és a (mozgó) képek hatásának intenzitása mennyire fokozható még. Milyen tempó- és intenzitásfokozást visel el még károsodás nélkül a művészi hatás vagy, ahogy maga Frenák fogalmaz, „az a mély kapcsolat a látottakkal, ami általában kialakul, ha a darabjaimat nézik”, hol van az a pont, ahol – pestiesen szólva – a fagyi már visszanyal.
Anibal dos Santos - © Bobál Katalin
A törekvés az intenzitás állandó fokozására ugyanis a kortárstánc műfajának egyik tipikus jellemzője, a legtöbb koreográfus hosszabb-rövidebb ideig elindul ebbe az irányba, de szerintem ez majd’ mindegyik esetben zsákutcának bizonyul. Mindez nem csak a vizualitásra igaz, a közelmúltban láthattunk (pontosabban: hallhattunk) olyan kísérleteket is, amelyek az emberi hallás által elviselhető mértékű (például: basszus) hangzások határait feszegették. Ám annak, amit az ember fizikailag el tud és akar viselni, a határai valahol megvannak, és azok áthághatatlanok, legalábbis azok áthágása a művészetek területén minden bizonnyal értelmetlen volna. Ugyanúgy, ahogy a táncos fizikai képe