Varga Klára @ Magyar Hírlap 2021.07.03
A személyes történekből szublimált, fájdalmas jeleneteket a néző számára páratlanul vonzó, reményteli erőtérben táncolják el nekünk.
Az elmúlt év világot megrázó új kihívása inspirálta a Frenák Pál Társulat Fig_Ht című produkcióját, amelyet a Nemzeti Táncszínházban mutattak be kedden.
Vasas Erika és Maurer Milán táncművészek mozdulatsora arról mesél, hogy a belső figyelem terében társra találhat, aki magányos - Fotó: Compagnie Pal Frenak/Bobál Katalin
A kortárs táncszínházi produkció mindnyájunk küzdelmeiről szól, és azokról, akiket mostanában elvesztettünk. Őket idézik meg a lebegő testek a színpadon, különleges érzékenységű, víziószerű térbe helyezve.
A nyitóképen Tom Jones Delilah című dalára, vitorlás szörfön táncol, énekel, hajladozik egy napszemüveges fiú a derűs fényben. Az égen úszik, vagy inkább áll a szörf. Olyan boldogság, amikor áll az idő is, mert éppen kerek a világ. De olyan is, mint amikor elhunyt szerettünkkel álmodunk.
Jönnek azután a küzdelem, a fájdalom, az elesettség képsorai. Tudjuk, hogy a Frenák Pál Társulat produkcióiban az alkotók személyesen megélt történeteikből redukált, experimentálisan kimunkált jeleneteket illesztenek egymás után. Az alapgondolat pedig, hogy egy zárt, lehetetlen helyzetből is ki lehet jutni, de nem nyílt harccal, hanem a befelé figyeléssel, türelmesen haladva, reménnyel övezve. A Frenák-produkciókra jellemző, hogy ezeket a fájdalmas, szublimált történeteket egy káprázatos és a befogadó számára mérhetetlenül vonzó, erőteljes energiatérben táncolják el nekünk.
Valójában ez a tér a színpadon kívül is létezik: egyéni befelé figyelésünk, éberségünk tere ez, vagyis a néző, ha be tudja fogadni, haza is viheti magával. Frenák Pál és táncosai (Esterházy Fanni, Eoin Mac Donncha, Keresztes Patrik, Maurer Milán,Théo Pendle, Vasas Erika, Zsíros László) azt a helyet mutatják meg a lelkünkben, ahol szabaddá tudunk válni, győzünk, valóra válnak a vágyaink, és ahol minden másról el tudjuk fogadni, hogy most éppen ilyen.
Fontos pillére a Frenák-előadásoknak az is, hogy az érzelmeket, lelkiállapotokat, energiákat koncentráltan kifejező, organikus mozgás nyilvánvalóvá teszi, ezek a figurák, akiket látunk – nehéz helyzetbe kerülnek, atrocitás éri őket, magukra maradnak, elvesztik a szabadságukat – nagyon erősek. Még erősebbek, mint mutatják. Bármire képesek, cirkuszi produkcióra is, időnként átírják a gravitáció törvényeit. Egy korábbi, W_all című előadásban mozgássérült is táncolt. Látunk három férfit nyakkendőben, öltönyben.
Élnek a világban, ahogy tudnak, néha magukat fojtogatják nyakkendővel, néha egymástól nem férnek el. Aztán egyszer csak fura ritmusban föléjük zuhan egy kötélen, fejjel lefelé valaki vagy valami. Lehet betegség, vírus is. Lehet változást hozó bármi más is. Küzdenek vele. Visszahúzódik a valami, visszamegy oda, ahonnan jött. Aztán megint jön, és megint kezdődik a küzdelem ellene.
Végül a nyakkendősök is kötelet kötnek a lábukra, és fejjel lefelé lengenek a földhöz közel, mint a kivégzettek. Annyira hosszan és finom ritmusra himbálóznak, és annyira belakja a színpadot ez a lengés, hogy a borzalmával együtt kezdjük megszokni, megszeretni a látványt.
Jön aztán egy nő magas sarkú cipőben. Elesett, magányos, talán iszik is. Látja, hogy mások nincsenek egyedül, mint ő. Függeszkednek fönt a levegőben, turbékolnak, ha a pár férfi tagja nem is bánik jól a nővel. A magányos nő vágyakozni kezd, és hozzá is leereszkedik egy férfi, hogy legyen kivel lebegni. Aztán eltűnik a férfi, de a nő már megáll a lábán utána is.
Az alkotók fontos üzenete az is, hogy ha az egyén ki tudja harcolni a saját szabadságát, talpra tud állni, akkor azzal a közösségnek is segít.
A Fig_Ht-tal a társulat Frenák Pál negyvenéves koreográfusi munkásságát összegzi.
A produkció felvonultatja például az elmúlt évtizedek legizgalmasabb felfüggesztéseit, vagyis a Frenák koreográfiára annyira jellemző lebegéseket, amelyek látványa a nézőre is felszabadítóan hat, hatalmas mélységeket és magasságokat élhet meg a kényelmes nézőtéri széken üldögélve.
A Frenák Pál Társulat új előadása a ma élő alkotókat emlékezteti a felelősségre, hogy a közös traumák idején művészetüket, alkotóerejüket a közösség és az egyén gyógyulására, a szépségben és az együttlétben való feloldódásra használhatják.