M.G.P
Népszabadság @ 2003.03.24
Mi a teendő akkor, ha az ember semmit sem ért a színházból? - merült föl a Budapesti Tavaszi Fesztivál két estéjén. A Trafóban Frenák Pál Blue Spring címmel bemutatott új produkciója közben, valamint a Tháliában. Ott a litván Meno Fortas társaság vendégszerepeit Kristijonas Donelaitisnak (1714-1780) Évszakok című (1818-ban megjelent, eredetileg 3000 soros) litván nyelven hexameterekben írott költeményének Eimuntas Nekrosius rendezte előadásával.
Megismétlendő: mi a teendő, ha nem érti az ember, amit nézni kezd a színházban?
A Trafó értelmiségi közönségének kis része csöndben, a többiek zavarása nélkül, gyakorlottan kiosont a nézőtérről. A Tháliában - valószínűen, mert nehezebb volt hozzájutni a bemeneti jegyhez - ingerültebben, zajt ütőén távoztak az ellenérzők. Elmenni valóban célravezető megoldás nézőtéri értetlenség esetén. A másik, ajánlatos mód: ellazítja magát az ember székén. Meg sem próbálja megérteni azt, amit nem ért. A színházba nem okvetlenül ismeretanyagért megy az ember, mintha iskolapadba ülne be. Más itt a szórakoztatást előidéző tananyag. A színház nem egyedül a racionális közlés helye. Kóros értetlenség helyett úgy kell nézni a színpadot, mintha zenét hallgatnánk. Engedje a néző hatni a színpadon látottakat. A zenét a hangszóróból, Frenákék testének kiművelt hajlékonyságát, és robbanékony meglepetésekre szakosodott izmaikkal azonosan rugalmas reflexeiket, kedélyváltásukat. Vagy a litvánoknál a szavak muzsikáját, dinamikáját, testek és tárgyak összeütköző csatáját. A színpad fölé - föltehetően Tandori Dezső könyvben is megjelent fordításának felhasználásával - vetített szöveg nem sokat segít. A színház - ez már eddig is sok félreértésre okot adott - nem a szóbeli közlés helye. Fia így volna: merőben fölösleges egy-egy klasszikus drámának különféle rendezői értelmezéseire időt pazarolni.
Frenák Pál stiláris vívmánya a derűs panasz. A behízelgő jajszó. Felszínében kellemes zenék (Gergely Attila, Vajdai Vilmos), élénk színek (díszlet: Horgas Péter, jelmez: Benedek Mari, Szabó C. Mária), derűs ritmikus mozgás, lendületesen színre siető táncosok, akik a nézőkkel kacérkodva kedves és derűs, egymástól elszigetelt epizódokat jelenítenek meg. A csinos fények, akrobatikus kidolgozottság alatt keserves kínok működnek. Epileptoid szólószám, egy karszékben ülő paralitikus mozgásrendszert imitáló táncos elnyomorodott betétje: az életben maradás himnusza, a megnyomorított akaraterő, az élvezetre vágyás erkölcsi példája. Vagyis Frenák és táncosai (Gergely Attila, Gergye Krisztián, Lisa Kostur, Juhász Kata, Miguel Ortega, Püski Klára, Zambryczki Ádám) könnyed eleganciával tolmácsolják mozdulati nyelvükön a szenvedésre ítéltetettséget, könnyedségre odaláncoltságukat. Valamint azt az elátkozottságot, hogy legderűsebb játékukat is képesek torkunkra forrasztani, és a csillogó önfeledtben ráijeszteni kétségbeesettségükre.
Nekrosius rendezésében hasonló művészi eljárással jelennek meg az Évszakok. Fiatalok dinamikus csoportja lendületes erőkifejtésekkel serénykedik a színen. Nyers deszkák, csövek, szikla, papíros, edények, hangszerek segítségével a négy évszak falusi munkái folynak. A tél örömeit élvezik. A fáról lelógó jégcsap gyilkos tőrré alakul. Elkomorul az idilli természeti tárgy. Csúszkálnak a befagyott tavon, de a játék pontozóbírója a Halál. A tárgyak bármennyire naturálisak, nem fölismerhető rendeltetésűek. Képzeletbeli munkafolyamatok álomszerűen megszerkesztett rendszere párolódott le a földdel és az évszakokkal való küzdelemből.
Vilniusban a Meno Fortas első előadása a Hamlet volt. Láthattuk a Vígben vendégjátékukon (2000). A komor, metafizikai Hamlet után Nekrosius komor vigassággal jött Pestre. Kelet-poroszországi falusi idillt, az évszakok naiv váltakozását, falusi prédikátor kalendáriumát hozta. A bölcs és hatalmas Természet képei mellett erkölcsi intések gyöngyöznek, de a valóság áttöri a rendjén való világot. A megformáltba bezúdul a megformálatlan. Az eszményibe a nyers való. A termékenységünnepek terméketlenek. A közös örömök reszketve szoronganak. A szövegben pompázó természeti képek vitahelyzetben vannak a színpad rideg körfüggönyével, szikár, gyalulatlan deszkákkal, nyers bútorokkal. A gazdag természeti képekre szegényes látványvilág felel. Az a költészet. Ez a valóság. De színházi költészet a vigaszra rászorultak életének ábrázolása. A lányok vad tréfája a kérőbe jött mamlasszal: a kiválasztott szűz csípőficamosan elriasztja magától boldog vőlegényét. Két áldott állapotával tréfálkozó fiatal nő lökdösődik-verekedik nagy tettetett hasával.
“Frenák Pál és Nekrosius társulata többnyire szembefordul a nézőtérrel. Nem tesznek úgy, mintha negyedik fal húzódna játszók és nézők között. Hatni akarnak. Magukkal csábítani tisztább világba.”
Népi, de nem népies játék az Évszakok. A falusi gondok váltakozó ritmusait szedi ritmusba. Nem hordanak népviseletet szereplői. Legföljebb népi mintás kötött holmit viselnek. Breughel bájos életképeinek zsúfoltságát idézi a játék. (Díszlet: Marius Nekrosius, jelmez: Nadezda Gultiajeva.)
A tavasz vészjósló. A nyár tikkasztó. A tél boldogságot áraszt: ujjakat égető forró fánkokat lakmároznak, kanálszám nyalakodnak hozzá üvegből lekvárt. A lakodalom terített asztala verbálisán vonzó: de egy fémtálból fapálcákkal hulladékban turkálva falnak a kiéheztetettek. A falusi élet vidám csúcspontját jelentő lagzi fagyos magányban zajlik: legfeljebb, ha ketten teszik ki a vigadók sokaságát. Az erőfitogtató munkák, a mezei versengések mögött kétségbeesés lapul. A falusi idill mögött gondok tördelik a kezüket.
Nekrosius napjaink színházának egyik nagymestere. A bölcs, konok guruk közüli. Engedmények nélküli szigorral. Gyönyörűséget ad nézőinek, de nem kedveskedik nekik, nem bánik gyöngéden velük. Mint Hamletje, az Évszakok is eleinte nehezen fogyasztható. Hagy időt nézőinek, hogy hozzátörjék magukat világához: előadása héttől tíz perc híján éjfélig tart. Lépésről lépre becsal gondolkodásába, fogalmazási rendszerébe. Nem a könnyedén csúszó színházi kétszerkettők, a pattogatott kukorica mellé fogyasztható színház művésze.
Frenák színpadán a mozdulatok végérvényesek. Pontosak. Szabatosak. Megváltoztathatatlanok. Habár szemünk előtt megszületettek, annyira véglegesek: úgy érezzük, mintha antik márványszobrok volnának. Nem tudom megítélni: mennyire tánc. Azt azonban biztonsággal állíthatom, minden egyes mozdulatnak fedezete van érzelemben, szenvedélyben, gondolatban. Minden táncos erősen gondolkodik, érez. Minden mozdulat mögött gondolt valamire a tervező. Ne kérdezzék: mire? Lefordíthatatlanok. Szükségtelen is lefordítani a mozdulatokat szavakra. Nem anekdotisztikus tánc. Nincs irodalmi meséje, mint A hattyúk tavának. De igazat mozognak az előadók. Minden egyes taglejtésük, testmozdulatuk, nyakkörzésük igazat mond. Honnan tudja az ember: mi igaz, és mi a hazugul tettetett a színpadon? A világ dugig van ködös hamissággal: a színházban legalább világosan átlátunk.
A színház nem az a hely, ahol kipihenheti magát a néző, és kipihenheti magát a színész. A művészet erőfeszítéseket igényel. Amennyit összpontosítanak a színpadon, annyira lehet figyelni a nézőtéren. Az igazi élményért meg kell dolgozni a színpadon és a nézőtéren is.
Évadjaink színielőadásainak többsége beéri azzal a nézői erőfeszítéssel, hogy a kontárul megtervezett székeken elviselje az előadást. Úgy rémlik: színházainkban másra fordítják energiájukat. Erre mutat az összeomló színházi vezetések bélyegsorozata.
Nem foglalkozhatunk a színházban eszményeinket megrendítő húszszázalékos közvetítői díjakkal, sem a költségvetésből lecsípett magánnyerészkedésekkel. Ha a színházak képtelenek szavatolni, hogy megőrzik az etika játéktereit, akkor fel kell adniuk az idejét múltának, sok erkölcsi veszélynek kitett szabad működésüket.
Frenák Pál és Nekrosius társulata többnyire szembefordul a nézőtérrel. Nem tesznek úgy, mintha negyedik fal húzódna játszók és nézők között. Látják, hogy látjuk őket. Szemünkbe néznek. Kapcsolatot tartanak. Hatni akarnak. Párbeszédbe lépni nézőikkel. Magukkal csábítani tisztább világba.
Egyikük sem adja könnyen magát. Őszintén kell fogadnunk őszinteségüket. Ihleteden ihletettségüket. Amit a két társulat megtisztítottan színpadra helyez: minden körülményesebb magyarázattól mentesen, az a játék szertartása. A színház szentsége.