A Dance on Camera Fesztivál 2025 játékfilmes válogatásának egyikeként mutatja be a Symphony Spaceben a Who Cares About Pal Frenák című filmet Halász Glória rendezésében. A dokumentumfilm Frenák Pál francia-magyar kortárs koreográfust viharos gyermekkorától kezdve, egészen invenciózus táncos karrierjén át követi nyomon.
Hannah Lipman írása
*Idézet Frenák Páltól, valamint a róla készült dokumentumfilm címe is - a ford.
Frenák Pál Párizsban
Mosolyogva és félénken, szinte szédelegtem, amikor a 2025-ös Dance on Camera Fesztiválon bemutatott Who Cares About Pal Frenak című, Halász Glória rendezte táncos dokumentumfilmről beszélgettünk. Miközben egy barátomnak meséltem a filmről, vágytam arra, hogy átadjam ugyanazt a bájos, pimasz természetet, amit Frenák oly könnyedén sugároz, miközben titokban azt kívántam, bárcsak megtarthatnám őt és a munkáját teljesen magamnak. Úgy tűnik, hogy a magyar-francia koreográfus megismerése és tanulmányozása Halász elegáns lencséjén keresztül olyan kreatív energiát gerjeszt, amelyet inspirációnak is nevezhetnénk. A filmről való beszélgetés olyan volt, mintha az utolsó falatot osztanánk meg: a kezdeti vonakodás átadta helyét a közös örömnek.
A film végigköveti Frenák személyes és művészi fejlődését, a kihívásokkal teli gyermekkortól a későbbi táncos és koreográfusi sikerekig. Miközben három táncos meztelenül, lehajtott fejjel, a kamera felé fordított háttal ül, és izmaik a meleg fényben hullámoznak, nyilvánvalóvá válik, hogy Frenák koreográfiája nemcsak árnyalt, hanem ötletes is. A táncosok kezei átölelik a saját felsőtestüket, így úgy tűnik, mintha csókolóznának valakivel, akit nem látunk - Frenák a gyermeki optikai illúziót az érettség helyévé alakítja át, precízen ötvözve az érzékiséget és a játékot. Az ehhez hasonló részletek Frenák életművét mutatják be, miközben anyanyelvén, magyarul meséli el személyes történetét. Halász ezeket az előadásokat és interjúkat olyan felvételekkel fonja össze, amelyeken a fürge, sudár főszereplő a napsütötte Párizsban és Budapesten sétálgat. Meglátogatja múltjának nevezetességeit, találkozik édesanyjával, nyújtásokat végez otthon és a nyaraláson. Mindeközben láthatjuk táncosait a stúdióban és a színpadon, amint akrobatikus állatiassággal és színpadiassággal vonaglanak. A Twins (2009) című előadásban a fülükhöz emelik a lábukat, a Birdie (2015) című előadásban pedig kígyózó mozgékonysággal szelik át a fém dzsungelt, végtagjaik pedig szintetizátorzenékre vibrálnak. A mozgás e pillanatai a Frenák élettörténetéhez tartozó bezártságot és az azt követő szabadságot tükrözik.
Frenák Pál édesanyjával
Az 1957-ben született Frenák élete a magyar történelem sivár időszakában kezdődött, a magyar forradalom utáni évben, amikor a nemzet vesztett a szovjethatalom elleni felkelési kísérletben. Ő volt a nyolcadik halló gyermek, aki siket és beszédkorlátozott szülők gyermekeként született, akik a megélhetésért küzdöttek. Édesapja mentális betegsége miatt sokat szenvedett, és minden igyekezete ellenére sem tudta kellőképpen eltartani a családot. Frenák elmondása szerint gyakran feküdt le éhesen, és félig néma neveltetése miatt gyerekként nem volt túl szókimondó. Édesapja hirtelen halála után édesanyja mindössze hatévesen egy állami intézménybe, egy bentlakásos otthonhoz/árvaházhoz hasonló intézménybe adta. Frenák ott fedezte fel mozgásnyelvét. Gyakran találta magát egyedül a tükör előtt állva, változatos torzulásokba csavarva magát, és véletlenszerűen intuitív mozgásterápiát folytatva. Ez a vonaglás és a végtagok szaggatott használata elevenedik meg, amikor Újvári Milán táncost nézzük a Mil An (2006) című előadásban, aki egyszerre mozgató és bábjátékos. A táncos kettéosztása a bábuval való kapcsolatfelvétel érdekében Frenák hatásos szimbolikus megoldásainak repertoárjába tartozik. Olyan fogalmakat feszeget, mint az identitás, a nemek, a társas kapcsolatok és a szex, a rafinált világítási módszerektől a bonyolult kellékhasználatig terjedő ügyes technikák segítségével. Frenák a butoh-ból merít ihletet, az 1950-es évek végén Tatsumi Hijikata és Kazuo Ohno által létrehozott japán táncformából, amely a káoszra épül és ellenáll a definíciónak. A butoh sötétsége és jellegzetes abszurditása a töredezett történetmesélés révén jelenik meg Frenák számos darabjában. A filozófia és az építészet is hatással van Frenákra, hiszen az érzékenység és a cselekvés fogalmait vizsgálja csak úgy, mint Gilles Deleuze, és szögletes szerkezeteken keresztül építi be a díszlettervezést olyan műveibe, mint a CAGE (2019), az Un (faUN) (2016) és a Birdie.
Frenák Pál a kék ruha szólójában, a MenNonNo-ban
„Ő csak az őszinteséget akarja látni” - mondja a Frenák Társulat egyik veterán táncosa. Ez a fárasztó, mégis ígéretes próbákon derül ki, amelyeken Frenák elutasítja a könnyű utat, és spontaneitást csalogat ki eltökélt, de érzékeny táncosaiból. Ahogy a művészek egy felfújható bokszringre vetik magukat a To_R (POMANĂ) (2018) próbáján, testük lassan Frenák akaratának csatornáivá alakul át, újra és újra megismételve a szekvenciát, a finomság különböző szintjein. Frenák temperamentumos tud lenni víziója megvalósításában - egy olyan tulajdonság, amelyet a darabjainak vizuális pompája miatt elvetni is nehéz, de nem mehetek el anélkül, hogy ne venném tudomásul.
Frenák Pál nyújtásokat végez a tóparton
Mint mindenkinek, Frenáknak is vannak hiányosságai - de nem úgy tűnik, mintha ezeket nem akarná beismerni. Részletesen leírja a feleségével és lányával kialakult bonyolult kapcsolati dinamikát, és bevallja, hogy egyszerre hiányzik, majd jelen van az életükben. Ők is nyíltan beszélnek a kamerába, megosztják a vele és a munkájával kapcsolatos érzéseiket. Annak ellenére, hogy Frenák az utazást és a karriert helyezi előtérbe, a páros világossá teszi iránta érzett szeretetét, a munkája iránti tisztelettel együtt, ami úgy tűnik, megóvja őket a komolyabb nehezteléstől. A család áthatolhatatlannak tűnik. Ahogy Frenák is; megtudjuk, hogy a MenNonNo (2000) című szólót alkotva súlyos depressziós és öngyilkossági gondolatokat élt túl. A filmben végig Frenákról készült felvételek játszódnak, amint a szólóra készülve egy hosszú, kék ruhában tekereg maga körül, türkizkék szövetörvénybe burkolózva.
A tánc világában ritkán lehet hozzáférni azokhoz az intim részletekhez, amelyek egy koreográfus belső világát alkotják. A koreográfusok gyakran folyamodnak megfoghatatlan, sztoikus önarcképekhez, hiszen a táncot formáló és alakító hatalmas erőként vannak pozícionálva. Mivel a megtestesült nyelv gyakran a koreográfusok nevében beszél, üdítő tanúja lenni egy olyan történetnek, amelyet mind a mozgás, mind a szóhasználat segítségével mesélnek el. Frenák személyes történetével kapcsolatos nyitottságának tanúja lenni értékes betekintést nyújt egy olyan művész életébe, akit munkája szó szerint megmentett. Az, hogy a táncot nemcsak az önkifejezés, hanem a lelki túlélés eszközeként is ábrázolják, újra feléleszti a táncba vetett hitemet. Frenák munkájának esztétikai csodája, az ő és táncosai őszinte kifejezőereje és Halász hozzáértő filmes szeme egyszerűen csak pluszként szolgál.
Forrás:
Comments